Harmadik út
10.
Kollarik követte, és amikor kinyílt az ebédlő ajtaja, Ernő lámpát gyújtott és a hatalmas szobát fény árasztotta el, egyszerre megnyugodott: minden olyan volt, mint régen, a disznóölések és az esküvő idején. Minden olyan volt, mint régen, mondjuk… - hány éve is?, gondolta, hány éve is járt itt utoljára? De valahogy nem akaródzott pontosan tudnia az esküvő idejét, jobb érzés volt megnyugtatóan tudni, hogy minden a régi, Salamonhegy most is olyan, mint Salamonhegy, a válás, amiről talán nem is tud a bácsi, nem repesztette meg a falakat. És Ernő is olyan, mint Ernő, mert egyszerre őt is felismerte, nem csak úgy, hogy tudta róla, ki ő, hanem, mint aki szorosan Salamonhegyhez tartozik, persze, Salamonhegy nem is képzelhető el Ernő nélkül, és még jó, hogy felismeri őt. „Szia, Ernő”, mondta neki, „hogy vagy?” „Na, csak hogy megjött a szavad”, válaszolta Ernő és egy kopott címkéjű üveget meg két kupicát szedett elő az egyik szekrényből. Kérdezés nélkül töltött, és a szobát elárasztotta a kisüsti illata. „Béla barátom főzte. Körte.”, és már hozzá is ütötte poharát Kollarikéhoz, majd fölhajtotta a pálinkát. Kollarik számára ez is ismerős volt, a salamonhegyi érkezések mindig így történtek, az istenhozott kisüsti hozzátartozott a hagyományhoz, anélkül meg sem érkezett igazán az ember. Így volt ez gyerekkorában, amikor ő még csak beleszagolhatott, majd valamivel később a nyelvét dughatta bele, míg el nem jött a pillanat, amikor teljes jogú felnőttként fölhajthatta a magáét. „Minden rendben van.”, gondolta végképp megnyugodva, kiürítette poharát, és jóleső borzongással érezte, amint a méregerős folyadék végigégeti a nyelőcsövét. „Na, még egyet”, mondta Ernő és töltött. Majd rögtön hozzátette: „Gondolom, apád küldött előre. Ő mikor jön?”
Kollarik kezében megállt a pohár. Az apja? Mért kéne jönnie? Történt valami? De csak annyit szólt: „Nem ő küldött. Magamtól jöttem. Mért kérded?”
„Hát János bácsi miatt.”, felelte Ernő. „Miatta jöttél, nem?.”
Kollarik letette a kupicát az ebédlőasztalra, amelyen annak idején annyi disznótoros vacsorát ettek meg, és amely alól mindig oly bensőséges röfögéssel kunyerálta Tappancs az ételt (igaz is, hol van Tappancs?), de amely most egyszerre valahogy másnak tűnt, talán nem is ugyanaz?, talán újat vett a bácsi, és aztán Ernő tekintetét kerülve azt mondta:
„Apám nem tud most jönni. János bácsi hogy van?”
„Rosszul.”, felelte Ernő, „Hogy lenne? Már az agyában is áttét van. A kórházban se tudnak mit kezdeni vele, ezért küldték haza. Illetve én hoztam, gondoltam, jobb neki itthon. Akárhogy is, de jobb. Amíg lehet. Mert aztán, ha már olyan fájdalmai lesznek, hogy morfium kell, akkor nem lesz mit tenni. De addig jobb neki itt. Ő is ezt akarta. Hogy hozzam haza, mert a szobája. Meg a hívek. Akik járnak is, ellátnak minket mindennel. Csak nagyon nehéz. Látni, hogy épül le. Mert azért vannak tiszta pillanatai. Olyankor nagyon jókat beszélgetünk. Olyankor nem is akarom elbőgni magam. De amikor elkezd össze-vissza beszélni. Ő, akinek annyi minden van a fejében. Annyi tudás, annyi emlék. A börtönről beszél gyakran. Aztán meg azt hiszi, hogy ott van. Irtó keményeket mond, angyali szelíden. Néha azt hiszi, hogy börtönőr vagyok. Persze az is vagyok, bizonyos szempontból. De akkor is olyan kedvesen beszél. Majdnem bocsánatot kér. A kurva életbe!”, tört ki hirtelen Ernő, és könnybe lábadt a szeme „a kurva életbe!, annyira durva ez az egész… Viszont jó, hogy itt vagy. Legalább ma éjjel alhatom. Mert mellette nehéz. Ha nem alszik, azért, ha igen, azért. Mindenhogy nehéz. Nem is nehéz, csak elviselhetetlen. És azt hittem, apád jön és felvált. Vagy téged azért küld. De azért felváltasz, ugye? Legalább erre az éjszakára. Ugye felváltasz?”
