Harmadik út
14.
Ezt hallotta Kollarik, ahogy ült a széken, és megpróbált nem aludni, tehát figyelni próbált, bármennyire összefüggéstelennek is tűnt, amit a bácsi mondott, figyelt a bácsi szavaira, de igazából nem a szavait hallotta, illetve azokat hallotta, de a szavak első jelentésén átszűrődött egy második, ki tudja, honnan, egy második jelentés, amely nem a jelenről beszélt Kollariknak, hanem a múltról, vagy Isten tudja, miről, mert nem a múlt elevenedett meg benne, hanem Kollarik képzetei, melyek talán egyaránt táplálkoztak valamely egykori valóságból és a fantáziából, mely az egykori valóságot újrateremteni igyekezett, és ezekben a képzetekben megelevenedett a szoba, az egész ház, a bácsi, de nem az ágyban fekvő bácsi, hanem aki bejárta a ház minden zegzugát, miséről érkezett, kályhát fűtött, vagy egyszerűen csak beszélgetett, azzal az örökké könnyed, de mindig sokat mondó bácsi-stílussal, amelyben mintha minden szónak lett volna egy mélyebb jelentése, annak is, hogy „jó reggelt”, mert attól még önmagában nem lett egy csapásra jó az a reggel, ám érződött a bácsi szaván, hogy megvan benne a lehetőség, hogy tényleg jó legyen, valahogy úgy, ahogy egy varázsigében, a megfelelő ember szájában, megvan a lehetőség, így volt ez a bácsi minden szavával, és így a gyónás alkalmával is, amikor ketten voltak a bácsi szobájában, és amikor nem beszéltek tulajdonképpen semmiről, ezt is válaszolta utána az első feleségének Kollarik, amikor az rákérdezett, hogyan zajlott a gyónás, mit gyónt meg a bácsinak, semmit, válaszolta, semmiről nem beszéltünk, és ezt így is gondolta akkor, de most jött rá, most, ahogy a bácsi összefüggéstelen szavait hallgatva másra figyelt, most jött rá, hogy igenis meggyónt akkor a bácsinak, nem gyónt meg semmi konkrétumot, mégis meggyónt akkor neki, és ez az érzés olyan erővel tört Kollarikra, hogy arra gondolt, most is meg kell gyónnia, igen, bármennyire összefüggéstelenül beszél is a bácsi, bármennyire Ernőnek vagy az apjának hiszi is, meg kell neki gyónnia, itt az utolsó alkalom. És éppen felkészült arra, hogy a bácsi szavába vágva azt mondja neki: „Elnézést János bácsi, de valamit szeretnék mondani”, és belekezdjen valahogy, mert azt még nem tudta, hogy fog belekezdeni, de már éppen azon volt, hogy megszólaljon, amikor azt hallotta, hogy…
Azt hallotta, hogy „esküvő”. És bár hirtelenjében nem tudta, milyen esküvőről beszél a bácsi, hogy jön ide egy esküvő, mégis figyelni kezdett. Elfelejtette, hogy a bácsi szavába akart vágni, mert a bácsi szavai egyszerre újra többletjelentéssel teltek meg.
Esküvőről beszélt a bácsi, és Kollariknak nem volt nehéz rájönnie, hogy az ő esküvőjéről van szó. Arról az esküvőről, amely egy volt a bácsi számára a sok családi és nem családi esküvő közül, de talán mégsem volt egy. Kiskokó esküvőjéről beszélt, de ezúttal egyértelmű volt Kollarik számára, hogy nem keveri össze az apjával. Vagyis minden bizonnyal azt hiszi a bácsi, hogy az apjához beszél, de Kiskokó most valóban őt jelenti. Őt, akit a bácsi összeadott az első feleségével. És aki elvált az első feleségétől, de nem a bácsi választotta szét őket. Mert ő soha nem is választaná szét őket.
