Negyedik út
4.
De nem kérdezte meg. A Férfival akkor beszélt utoljára, amikor egy vasárnap reggel feljött hozzájuk a nagy belvárosi lakásba, és bejelentette neki, hogy feleségül veszi a feleségét. Persze előbb elválasztja őket egymástól. Vagyis elintézi, hogy elváljanak. Elvégre ügyvéd. Igaz, akkor sem beszélt vele, mert nem tudott megszólalni. De akkor beszélt volna vele utoljára. Mert aztán megfogadta, hogy soha többé.
Megfogadta, aztán persze többször is beszélt vele (mindig utoljára), mert egyszerűen nem tudott vele nem beszélni. Mindig úgy adódott. Amikor a válást kellett intézni. Amikor jött költöztetni a feleségét, aki akkor még a felesége volt ugyan, de valójában már nem volt a felesége, igaz a Férfié sem. Bár akkor egyszer – miközben a Férfi egy könyvekkel megpakolt bőrönddel a kezében lihegett ki a lakásból – azt mondta neki, hogy „izzadt hónaljú”, pontosabban nem neki mondta, hanem az akkor még de már nem annyira feleségének, hogy „elhagysz egy ilyen izzadt hónaljúért?”, de érdekes módon, bár nem neki mondta, mégis a Férfi reagált rá és vesztette el a fejét (akkor először és utoljára), ő viszont (akkor először és utoljára) ironikus és higgadt tudott maradni, mondta neki, hogy „nem hozzád beszélek”, amitől a másik még idegesebb lett, de aztán varázsütésre lehiggadt, akár egy feszült tárgyalás közepén, ahol már minden felet elragadnak az indulatok, de akkor ő, a sztárügyvéd, a vérprofi, megőrzi hidegvérét és megnyeri a pert, lehiggadt, fogta a bőröndöt és elment (persze attól még izzadt maradt a hónalja). Attól kezdve tényleg nem nagyon beszéltek. Igaz ez nem annyira Kollarikon múlott, aki nem volt erős az ilyen „nem beszélek”-ben.
Így aztán most sem beszélt vele. Igaz, hogy is tette volna. Kiment volna hozzá Nagykocsiba? Ugyan már. Minek tette volna? Mit mondhattak volna egymásnak? Megkérdezte volna tőle, megbeszélte-e vele a felesége, aki azóta már a másik felesége, hogy ők összeházasodnak egyházilag? Persze. Látta maga előtt a Férfit, a Férfi arcát, az elképzelt, az emlékeiben élő arcát, hogy reagál egy ilyen kérdésre.
Ezt a kérdést különben is csak neki lehetne feltenni. Neki. Az első feleségének. Hiszen azóta sem beszéltek. Tényleg: mért nem beszéltek azóta?
„Mért nem beszéltünk azóta?”, gondolta Kollarik iskolába menet, vagy az iskolában, vagy odahaza. „Hogy lehet annyi idő után nem beszélni? Annyi olyan idő után, mely alatt mindent megbeszéltünk. Pont ezt, kettőnk életének csak a megismerkedéshez hasonlíthatóan fontos mozzanatát hogyan nem beszéltük meg? Hiszen beszéltünk azóta.”
