Negyedik út
11.
Erre gondolt Kollarik a kis söröző láttán, meg arra, hogy ha már nem találja Álmost, meg kéne innia egy sört az egészségére, és betért a sörözőbe. Kért egy korsóval, kifizette, majd leült egy üres asztalhoz. Itta a sört, Álmosra gondolt, és ahogy nézett körbe a kocsmában voltaképpen üres tekintettel, anélkül, hogy igazán nézett volna bármit is, egyszer csak megpillantotta. Álmos táskáját a pultnál, egy széken. Az övé volt, semmi kétség, Kollarik ismerte ezt a táskát. Fekete műbőr, vállra akasztható, és egy helyen, a cipzárnál, el van szakadva, mert Álmos egyszer kissé vehemensen próbált belőle egy üveg bort előráncigálni, amikor hozzájuk érkezett. „Jellemző, hogy azóta sem csináltatta meg,”, mosolyodott el Kollarik, „vagy nem vett újat. Ő így kifogástalan, a maga módján.” Fölállt, a pulthoz ment, és megkérdezte a csapost, aki épp az egyik vendéggel beszélgetett: ”Bocs, nem tudja, kié ez a táska?” „Egy fazoné.”, válaszolta a csapos, és körülnézett a helyiségben, „Itt van valahol. Lehet, hogy kiment vécére.” „Kösz”, mondta Kollarik, és visszatért az asztalához. Csak nem fog rányitni Álmosra húgyozás közben. Ült és várt. De ahogy telt az idő, kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Végül felállt, és mintha csak pisilnie kéne, kinyitotta a „Toalet” feliratú ajtót és belépett. Az egyetlen vécé-, illetve mosdókagylóból álló fülkében azonban nem volt senki, Kollarik fordult is ki azonnal. „Itt nincs senki.”, nézett a csaposra, aki nyilván elfelejtette, miről beszéltek az imént, mert meglehetősen bambán bámult vissza rá. De aztán kapcsolt: „Nincs? Nem értem. De hát itt van a táskája.” „Tényleg fogalma sincs, mikor mehetett el?”, kérdezte Kollarik. „Nem ment el”, válaszolta a csapos, „Legalábbis én nem vettem észre. Te láttad?”, nézett a pultnál üldögélő alakra, akivel addig beszélgetett, és aki erre megrázta a fejét, bár a szemei állapotából Kollarik arra következtetett, azt sem biztos, hogy látja, ami közvetlenül előtte van. „Maga ismeri?”, kérdezte a csapos, „Mert ha igen, akkor a táskáját…”, majd elhallgatott, és elbizonytalanodva tette hozzá: „Vagy nem is tudom. Biztosan ismeri?” „Ismerem”, felelte Kollarik, „Rövid őszülő hajú, szakállas, ugye?” „Fingom sincs. Bocs…”, mondta a csapos és elnevette magát, mire a pultnál ülő alak is automatikusan vihogni kezdett. Egy ideig röhögtek, majd a csapos újra azt mondta, „bocs”, és hozzátette, „vidd a táskát, ha akarod”. Kollarik először arra gondolt, hogy inkább itt hagyja, de aztán eszébe jutott, hogy ezek szerint a csapos bárkinek odaadná, ezért azt mondta: „Rendben. Elviszem, és odaadom neki. Felírom a nevemet, hogy meg tudd neki mondani, ha visszajönne és keresné.”, és egy cetlire firkantotta azt, hogy „Kollarik”, átnyújtotta a csaposnak, aki úgy süllyesztette el, hogy minden bizonnyal már abban a pillanatban sem emlékezett rá. Kollarik pedig fogta a táskát (arra gondolt, majd kint belenéz, és akkor még mindig visszahozhatja, ha mégis tévedett), köszönt, és kilépett a sörözőből.
Elindult hazafelé, de akkor az jutott eszébe, hogy a leglogikusabb mégiscsak az lenne, ha felvinné Hubához. Együtt megnézhetik, Huba nyilván még nála is biztosabban felismeri. Visszament Álmosék házához, és felcsöngetett. Aztán újra csöngetett, majd megint csak újra, de senki nem felelt. Se Huba, se Álmos, se a maradék öt-hat fivérük közül bármelyik. Így aztán megint csak sóhajtott egyet, akár a korábban emlegetett romantikus hős (cigije persze továbbra sem volt a helyzethez), tett néhány lépést, és leült egy padra. Gondolta, most már megnézi a táskát, hátha van benne néhány szarkofág. Elhúzta a cipzárt és belenézett. A táska teljesen üres volt. Kollarik persze addig is érezte, hogy nem sok minden lehet benne (ennyit a szarkofágról), mert gyanúsan könnyű volt, de arra gondolt, talán talál benne valami iratot vagy valamit, ha már az üveg bort Álmos megitta. De nem volt semmi. Szakadt, fekete műbőr táska, fehér béléssel és ásító rekeszekkel. A semminél is kevesebb, mert hiába tudja róla, hogy Álmosé (valószínűleg Álmosé), Álmos nincs benne. „Vagyis baszhatom.”, gondolta Kollarik, aki mindig megtalálta a helyzethez illően fennkölt gondolatot. Ott ült a téren, amely a híres drámaíró nevét viselte, aki az emberiség egész történelmét álmodta papirosra másfél évszázaddal korábban egy felvidéki kastélyban, és ahol Álmos lakása is volt, csak Álmos nem, mert Álmos nem volt sehol, és arra gondolt, hogy ugyan már hogy vigyázhatott volna rá Álmos, amikor a táskájára sem tud vigyázni. Álmos már csak ilyen. Szegény Álmos. Szegény bácsi. Szegény Kollarik. (Ami úgy hangzott gondolatban, hogy „szegény én”, illetve mivel így senki nem gondolkodik így magáról, nem hangzott sehogy, csak Kollarik kicsi szíve bravúrosan összepréselődött ott benn, a mellkasban, Kollarik ugyanis nagyon tehetséges volt az ilyen szívösszepréselődős magánszámokban.) És nézett maga elé. És nem látott semmit maga előtt. De aztán mégis látott. Egy teázót, amely ugyan már nem volt teázó és a neve sem volt az, mint amit boldogult teázó korában viselt, de ami ott volt, még mindig, rendíthetetlenül ott, ahol annak idején. És akkor arra gondolt Kollarik, hogy Álmos mégiscsak vigyázott rá. Vigyáz rá. A maga módján, de vigyáz. Mint egy őrangyal. Aki nem úgy van jelen, hogy jelen van. És ez talán önáltató, de jó gondolat volt. És Kollarik csak ült ezzel a gondolattal a fejében a padon, pár lépésnyire Álmos lakásától, az ölében Álmos üres táskájával, és így telt el a délután. Aztán felkelt és hazament, mert már esteledett, és az alkonyati fényekben némi remény mutatkozott rá, hogy talán a (második) felesége is beleun a gályarabságba az egyetemi munkahelyén.
