Ötödik út
3.
Egyszóval nem lenne kitől elválasztani, mert már elválasztották tőle. Kitől is? Mert ez volt a másik gond: nem volt meg, akitől elválasztották már egyszer. Jó, rendben, csak polgárilag. Na, de nem elég az? Úgy tűnt, nem elég. Volt, akinek ez nem volt elég. Még ha ő ennek már nem is adott hangot akkoriban. Ám adott mást. Egyszerű, de annál hangsúlyosabb testi jelenlétet. Magát a létezés tényét. Azt, hogy ott ül az ágya szélén Remetemagdolnán (vagy fekszik, mert egyre többet feküdt az ágyban, és látszott rajta, hogy jól esik neki, jól esik, hogy nem kell üldögélnie, amiben volt valami szorongató, volt valami mélységesen nyugtalanító, mert a nagymama soha nem feküdt korábban, jó, persze feküdt éjszakánként, meg feküdt, amikor elesett, olyankor ha kellett, feküdt napokig a padlón, amíg Kollarik haza nem ért, de csak úgy, napközben soha, egyszerűen volt benne valami rugó, ami kiugrasztotta az ágyból reggel, amikor kipattant a szeme, és akkor fölkelt, egy ideje egyre lassabban, de fölkelt, fölöltözött, s aztán ült az ágya szélén, más teendője nem lévén, de sohasem feküdt – akkoriban viszont már egyre többet, mintha az a bizonyos rugó eltört volna benne), nem iszik, legfőképp pedig nem szól semmit - de van. És ez állandó bűntudattal töltötte el Kollarikot. Ennél nagyobb bűntudattal csak az tölthette volna el, ha a nagymama már nem is lett volna. Ha meghal, és otthagyja Kollarikot egy megoldatlan problémával. Mert akkor már tényleg nem lett volna miért válni (egyházilag). Ami azonban nem jelentette volna a probléma megoldását.
Ám a nagymama egyelőre még volt. És nem csak Remetemagdolnán. Ott volt ő a hatalmas belvárosi lakásban, ahonnét a családi tanács elvitette, ott üldögélt az ágya szélén, kását evett, vagy csak ült és nézett, mert olvasni már nem nagyon tudott, de nem csak ott, másutt is ott volt, ahol Kollarik megfordult, a Márai utcán végigmenet, különösen a sarki templomnál, ahová annyit járt misére, vagy a kápolnánál, ahol az alagsorban a nagypapa hamvait őrizték, és ahol a nagymamának is bérelt helye volt, de néha máshol is, kiszámíthatatlanul, hol bukkan föl éppen, és olyankor nem szólt semmit (hisz máskor se nagyon), de annál inkább figyelmeztetett. Figyelmeztetett arra, hogy most már meg kéne látogatni Remetén, megint eltelt egy hét, sőt arra is figyelmeztetett, hogy lehetőleg nem kéne egy hetet várni a látogatással, lehet menni három-négynaponta is. De nem csak erre figyelmeztetett. Viszont amire még figyelmeztetett, arra nem volt megoldás. Nem látszott lenni. Mert ugyan már hol van az, akitől el kéne válni?
Hol? Hát Nagykocsiban. (Mintha ez kérdés lehetne.) Ott, ahol - Havasvölgy utolsó házain is túl - van egy vadvirágos rét, amelyen Kollarik egyszer… - hagyjuk. Hol van már az a vadvirágos rét meg az a lekonyuló fülű, bánatos szemű négylábú. Viszont van ott egy ház. A rét túlsó végén. Egy ház, amelyben Kollarik is járt. Talán többször is járt, egyszer azonban biztosan. Akkor, amikor meghívott volt, valami nagycsaládi rendezvényre, mert rokonok jöttek Franciaországból, és borsos steak volt, valamint francia vörösbor. Márpedig Kollarik nagy rajongója volt ezeknek, különös tekintettel a vörösborra. Épp ezért szívesen ment - mégpedig egyedül. Mármint egyedül tette meg a villamosutat Havasvölgybe (mintha csak Remetére ment volna; igaz, akkor még nem volt Remete; mármint volt, csak nem volt miért odamenni), aztán egyedül szállt föl a Nagykocsiba tartó buszra, egyedül szállt le a megfelelő megállónál és egyedül caplatott el a kérdéses házhoz (ami akkor még tényleg kérdéses volt számára, de szerencsére volt a kezében házilag készített térkép). Egyedül, mert a feleségének, az elsőnek, más dolga volt. Dolgozott. Ott abban a nagykocsi házban. Tolmácsolt. Ő tolmácsolt a család francia nyelvű és magyar nyelvű tagjai között. Mármint a francia nyelvűek és a magyar nyelvű között. Mert Nagykocsiban csak egyvalaki élt. A Férfi. (Volt állítólag egy idős édesanyja is ott a házban, de őt fenn tartotta a padláson, és így nem nagyon lehetett látni. Valamint volt egy kutyája, a lekonyuló fülű, bánatos tekintetű, de ő kevésbé igényelte a tolmácsolást.) Ez érdekes volt, mert Kollarik első felesége, legalábbis Kollarik tudomása szerint, nem nagyon tudott franciául. De ezt Kollarik nem firtatta (akkor még nem). Inkább büszke volt asszonykájára, hogy ennyire ügyes. Hogy bár nem tud valamit, mégis tudja. Mintha azt mondták volna, hogy kinyitottak egy ablakot, és a felesége – noha első ránézésre nem voltak szárnyai – kirepült rajta. Azt is büszkén hallgatta volna. (Aztán amikor ez megtörtént, mármint az ablaknyitás-kirepülés-projekt, akkor már nem volt annyira büszke. Na, de erről majd később.) Így aztán aznap este is büszkén villamosozott-buszozott egyedül, és büszkén érkezett a házba, ahol a felesége tolmácsolt. Igaz, amikor megérkezett, éppen nem tolmácsolt. A konyhában állt, a tűzhely előtt, kötényben, és húst sütött. Mint egy igazi háziasszony. És úgy is köszönt az érkező Kollariknak, mintha éppen vendéget fogadna. Kedvesen, mosolygósan, de éreztetve, hogy dolga van. Húst süt. Majd később cseveghetnek, de most nem. A virágot köszöni. (Bár Kollarik nem hozott virágot neki. Valahogy nem jutott eszébe, hogy virágot kéne vinnie a feleségének, amikor – legalábbis elvben - együtt mennek vendégségbe.)
