Ötödik út
5.
„Oda kell mennem most is”, gondolta Kollarik. „Illenék végre megnéznem az asszonyt rabláncon, bensőséges családi körben. Meg hát amúgy sem tudok elválni tőle, ha nem egyezik bele.” Ezt gondolta, noha a nagymama azt mondta… – mit is mondott? Amikor még beszélt és nem csak az ágya szélén üldögélt (vagy még inkább az ágyában feküdt), és gondosan – mint egy állam-, pontosabban Kollarik-ellenes klerikális összeesküvést – megtervezte az egyházi válás részleteit, vagyis a levelet, amelyet a püspök atyának kell címezni, és ennek következményeit is előre vizionálta, tehát azt, miként fog majd a „Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök atya” intézkedni, aminek hatására beindul a gépezet. „Nem kell majd elmenned hozzá”, suttogta a nagymama (mely suttogás nem az összeesküvésnek, hanem hangja erőtlenségének szólt) válaszul Kollarik hárító megjegyzésére, hogy nem szeretné újra fölvenni a kapcsolatot az első feleségével. „Nem kell hozzá elmenned. Megoldják azt nélküled is, tudom én.”, mondta a nagymama, akinek biztos értesülései voltak, mert az otthonban az egyik lakótársának, akivel egy rózsafüzér-körbe tartozott, az unokahúga ismert valakit, akinek már volt egyházi válása. „Megoldják azt nélküled, csak írd meg a levelet.”, súgta a nagymama és olyan huncutul mosolygott, mint aki előre látja, hogy a szentszéki bíróság házasságérvénytelenítési határozatát angyali hírvivő fogja kézbesíteni Nagykocsiba.
De Kollarik – mint tudjuk – nem írt levelet, és bár a püspöknél is járt, mégsem jutott közelebb a váláshoz. „El kell mennem Nagykocsiba.”, gondolta, „Nem nagymama, magam miatt kell odamennem.” És elment Nagykocsiba.
Villamossal ment, ahogy azt már kellett, a Moszkva Kálmán térről ment, mintha Remetére menne. De Havasvölgyben más buszra szállt, egy buszra, amelyet ismerhetett volna a Nagykocsiban tett látogatása idejéből, de amelynek azóta elfelejtette a számát, talán az akkor megivott jelentős italmennyiség, talán az azóta eltelt idő hatására. Mert azóta eltelt az idő. Nem az idő mint olyan telt el, ami talán nem is tud eltelni (bár Kollarik ebben a nagyapja és János bácsi halála, illetve Álmos eltűnése óta már nem volt annyira bizonyos), hanem valaminek az ideje. És bár ezt a valamit nevezhetnénk többféle néven, azt mindenképpen el lehet mondani róla, hogy Kollarik már nem azokkal az érzésekkel utazott Nagykocsiba, mint tette azt az első látogatása idején, de nem is azokkal, mint azon a bizonyos estén, amikor az apja a telefonban kiabálva próbálta lebeszélni az utazásról. (És ebből a szempontból teljesen mindegy, járt-e ott akkor valóban, mert az érzései pontosan azok voltak, mintha járt volna. Akár életfogytiglanra is lehetett volna ítélni azért, amit azon az éjszakán művelt a Férfival.)
Leszállt Nagykocsi főterén, amely egyben a végállomás is volt, mert úgy emlékezett… - nem emlékezett sehogy. Fogalma sem volt, hol kéne leszállnia. Egész idő alatt Nagykocsi határától kezdve azt nézte, mire emlékszik (semmire), mi adhatna támpontot számára (semmi). Mintha Nagykocsi nem az a Nagykocsi lett volna, ahol egyszer (talán kétszer) már járt, ez a Nagykocsi lehetett volna bármely más ismeretlen település. Miként az is volt: ismeretlen település. Még a határában lévő vadvirágos rét (mely sem vadvirágos nem volt, sem rét) sem az volt, amelyen kutyát sétáltatott annak idején illusztris társaságban. És ebben volt valami megnyugtató. Amiben viszont (vagyis a megnyugtató jellegben) volt valami nyugtalanító: Kollarik mindig is idegenkedett a bizonytalan kimenetelű kalandoktól; márpedig számára minden kaland volt és bizonytalan kimenetelű, aminek nem ismerte a pontos koreográfiáját. Hogy ő csak úgy buszozzon bele a semmibe, egy ismeretlen település házai közé, teljesen körvonalazatlan, illetve csak elméletben körvonalazott úti céllal, és ez még ne is nyugtalanítsa… - ez teljesen érthetetlen volt számára. Márpedig ez volt a helyzet. Ez nem Nagykocsi. Itt nincs vadvirágos rét. Nincs itt semmi. Leszállok, mint jó turistához illik, megnézem a főteret, a gótikus katedrálist és a szépművészeti múzeumot, aztán felülök egy visszafelé induló járatra. Visszamegyek a városba, és megpróbálok normális életet élni. Ezt gondolta. Aztán a busz begördült a főtérre, és Kollarik rögtön látta, hogy ez nem főtér, csak Főtér, nincs katedrális, csak valami rozzant templomocska, szépművészeti múzeumról meg ne is beszéljünk. Ez mégiscsak Nagykocsi lesz, gondolta. És leszállt, de nem mint jó turista, hanem mint egyszerű időutazó, aki valami tévedés folytán egy számára ismeretlen időbe került. Állt a főtéren, és visszavedlett a régi Kollarikká: fogalma sem volt, mit kéne tennie.
