Ötödik út
7.
A Petőfi Sándor utca nem volt utca, csak egy magányos ház. Magányos, kétszintes, bevakolatlan ház (mögötte pedig vadvirágos rét – legalábbis némi jóindulattal vadvirágosnak volt tekinthető a rajta burjánzó gyomnövényzet miatt). A kerítéskapura pedig ki volt írva Dr. Országházi Sándor neve. Így aztán Kollarik becsöngetett.
Pontosabban automatikus mozdulattal fölemelte a kezét, hogy becsöngessen, ahogy korábban automatikusan fölszállt a Havasvölgybe tartó villamosra, majd a nagykocsi buszra is. És ahogy automatikusan leszállt a főtéren (még ha nem jól tette is), és aztán megkérdezte, merre lakik Országházi (még ha hezitált is egy keveset). Ahogy automatikusan jött, csinált mindent, holott ez az út minden lehetett volna csak nem automatikus. Mert gondolkodott persze azon, hogyan fogja megtalálni a házat, de azon már nem, mi lesz, ha megtalálta. Mert persze becsönget, eddig rendben. No de aztán? Kijön a felesége, behívja, leülnek egy kávé mellé és megbeszélik az egyházi válás részleteit? Csak úgy, annyi év után? Amikor ezer év együttélés után már ezer éve nem látták egymást?
(Nem igaz. Látták. Kollarikban fölrémlett, hogy látta az asszonyt egy könyvhéten, évekkel a válásuk után. Egy barátja dedikált, a közös barátjuk, aki egy Duna-parti faluban élt elvonulva a világtól, soha nem jött a fővárosba, csak akkor egyszer, megalkudva a könyvkiadás támasztotta követelményekkel. Egy író nem attól író, hogy ír, hanem hogy a könyvhéten dedikál. Hát a barátja dedikált is. Neki és a volt feleségének. Aki megjelent ott, kiöltözve, mintha bálba menne, vagy mint egy jól szituált ügyvédfeleséghez illik. És magával vonszolt egy kislányt. Legalábbis Kollarikban az maradt meg, hogy volt ott egy négy-öt éves gyerek, aki szintén ki volt öltöztetve, legalábbis szoknyát viselt és blúzt, és egyfolytában az anyját rángatta, amíg az Kollarikkal próbált beszélgetni. Ami abból állt, hogy a könyvsátor előtt zavartan üldögélő barát füle hallatára két szó után összevesztek, mert az asszony megkérdezte Kollariktól, hogy van, ami persze nem volt több szófordulatnál, ám Kollarik, aki szeretett mindent pontosan úgy érteni, ahogy elhangzott, pikírt megjegyzést tett, konkrétan azt, hogy ugyan már hogy a picsába lenne, vagy talán azt, hogy kurva jól, mire az akkor már jó ideje nem felesége visszavágott, mint annak idején annyiszor, és máris állt a bál, ebből a szempontból jogos volt az asszony báli ruhája. És aztán ennyiben maradtak. Az asszony még váltott néhány keresett szót a baráttal, majd engedett a kislány rángatásának és távoztak. Bálkirálynő és bálkirálylány. Vagy ügyvédfeleség és ügyvédporonty. Kollarik meg ottmaradt a barátjával és a rengeteg dedikálatlan könyvvel, majd fogták magukat és elmentek egy közeli kocsmába.)
