Hatodik út
11.
Kollarik nézte ezt a szőrös, kabátos figurát, aki Tóni is volt, meg nem is, és arra gondolt, hogy Magdát keresi, vagy Magdolnát, vagy Magdit, nevezzük ahogy akarjuk, a családban például Húginak hívták, Húgit keresem, ki mást, gondolta Kollarik, már mióta keresem, mert van valami lezáratlan közöttünk, vagyis valami, amit lezártunk ugyan, de ami mégsem akar véget érni, s nem azért nem akar, mert még akar valamit kettőnktől, hanem mert vannak bizonyos történetek, amelyeknek akaratlanul is a sajátjuk, hogy tovább folytatódnak az emberben, amikor pedig már túl van rajtuk, túl van rajtuk, mert éli az életét, újranősül, telik az idő, sőt néha úgy tűnik, múlik is, méghozzá annyira múlik, hogy még egy halhatatlan nagymama is haldokolni kezd, és bár nincs utolsó kívánsága, mégis egyértelműen azon dolgozik még haldoklásában is, hogy az unokája elváljon egyházilag is az első feleségétől, s bár ennek semmi jelentősége nincs az unoka szemében, mert nem hisz Istenben, de legfőképp a vallásban nem hisz, nem hisz egy ilyen hókuszpókuszban, ami az egyházi válás, mert bár nem hisz Istenben, mégis biztos abban, hogy amit Isten (a bácsi!, a bácsi!) egybekötött, azt holmi egyházi intézőbizottság szét nem választhatja, azt csak egy nagymama választhatja szét a végakaratával, nem, nem is azzal, a létezésével vagy a halálával, a kettővel együtt, s így aztán neki meg kell találnia Magdolnát vagy Húgit, hívják most bárhogy, meg kell találnia, gondolta Kollarik, de aztán rögtön arra gondolt, mért is kell megtalálnia?, ám mondani csak azt mondta, hogy osztálykiránduláson van, és beugrott látogatóba.
„Hol vannak a szüleid?”, kérdezte Kollarik, „Hogyhogy nincsenek otthon? Zárva a kapu.”
„A szüleim?”, felelte Tóni, „Ők felköltöztek Gyorgyába. Mármint écsanyám, écsapám már nem él. A halála után költözött fel, a nővéréhez, Ilonka nénihez, akinek szintén meghalt az ura. Együtt laknak egy blokkban.”
„Apád meghalt?! Mikor?”
„Ó, már régen. Nem is tudtad? Már vagy négy-öt éve.”
„Nem tudtam. Sajnálom.”
„Nincs mit sajnálni. Öreg volt, sokat ivott. Azután kezdte el igazán, hogy ti elváltatok. Nem mondott semmit, csak nem bírta a szégyent. Aztán viszont már mondott, részegen állandóan össze-vissza beszélt, hogy neki kellett volna hozzád visszavinnie Húgit, pedig már hogy kellett volna? Emesét se hozta vissza hozzám.”
„Emesét?!”, döbbent meg Kollarik, „Mi van Emesével?”
„Ezt se tudod? Hát mit tudsz te, sógor? Emese kinn él nálatok Magyarba egy odavalósival, és magával vitte Rékát.”
Kollarik hirtelen maga előtt látta azt a moletten vonzó nőt, aki Emese volt, Tóni felesége, és az ő első felesége nagy barátnője, az idevalósi szexszimbólum, afféle helyi termékenységi istennő, hatalmas mellekkel és széles csípővel, és aki Rékát szülte Tóninak, Rékát, akinek ő lett a keresztapja, és aki aztán nyomtalanul eltűnt az életéből. Megdöbbentette, amit hallott, mégsem volt meglepve, annyira magától értetődő volt az egész. Emese fogta magát, és lelépett egy magyarországival, mert nem volt elég neki Tóni, de még kevésbé volt elég neki Detre, a főváros talán már elég neki, s nyilván szült az új férjének négy-öt gyereket, hacsak tovább nem ment azóta Németországba egy kurd kamionsofőrrel. Ez teljesen világos, Emese már akkor elment, amikor még együtt volt Tónival, ahogy az ő első felesége is rég elment tőle, mielőtt lelépett volna a Férfival. Ez teljesen világos, gondolta.
„Ez teljesen érthetetlen”, mondta Tóninak, „Sajnálom. Mikor történt?”
„Ugyan. Ennek is már vagy…, tudom is én, hány éve. Azóta lakok itt, ebben a házban. Gondoltam, anyámék közelében maradok, ha már az én közelemben nem maradt senki. Hogy az Istók bassza meg!”, kiáltott fel teljesen váratlanul Tóni, és a kezében tartott kupicát olyan erővel vágta a földhöz, hogy ezernyi szilánkra törött.
„Sajnálom. Tényleg sajnálom.”, mondta Kollarik, Tóni azonban láthatóan nem nagyon volt jelen, köhögött, káromkodott, aztán meghúzta a pálinkás üveget, és közben majd megfulladt. Kollarik egy ideig nem mert hozzá szólni, megvárta a dühroham végét, és csak akkor kockáztatta meg a kérdést: „És Magdi…, Húgi hol van?”
