Hatodik út
12.
Tóni vérvörös szemmel nézett rá, teljesen értetlenül:
„Húgi? Hát hol lenne?”
„Úgy hallottam, hogy itthon van.
„Itthon?! Ugyan már. Akkor rosszul hallottad, sógor. Mit keresne ő itt?”
„Hát talán anyátokhoz jött.”
„Anyánkhoz? Dehogy. Alig látja. Azért költözött föl Ilonka nénihez.”
„Biztos vagy te ebben?”
„Egészen biztos. Ma is beszéltem anyámmal. Mindennap fölhív. Honnan vetted, hogy itt van?”
Kollarik azt akarta mondani, hogy Sándor mondta, Országházi, de aztán nem mondott semmit. Sándor úgy tudja, hogy itt van, Tóni úgy tudja, hogy nincs itt, ő, Kollarik pedig nem tud semmit, igazából azt sem, mért keresi, pontosabban, mi lesz, ha megtalálja. Na de nem találom, ez a lényeg, gondolta Kollarik, elment, és aki elment, többé nincs, s ez így is van rendjén. De akkor a nagymama mért erőlteti az egyházi válást? Ha már egyszer semmi jelentősége az egésznek? Mert öreg, gyámoltalan és hiszékeny, legfőképp az istenében hiszékeny? Vagy mégsem csak hiszékenység a hit? Lehet, hogy tud valamit? Talán öntudatlanul, de tud? Meg kell kérdeznem tőle. Vissza kell mennem Remetére, mi a túrót keresek én Detrén?
Ezt gondolta Kollarik, de mondani csak azt mondta: „Ne haragudj, Tóni, indulnom kell, jön értem a busz.”, holott még csak dél körül lehetett. „Akkor menjél, sógor, örülök, hogy láttalak.”, mondta Tóni, az asztalra támaszkodva fölállt, és kezet nyújtott. Látszott rajta, hogy mégsem örül igazán, de Kollarik tudta, hogy ez nem neki szól. Kiment az álomházból, végig a kerten, ki a kertkapun, és azon gondolkodott, hogyan érhetné valahogy utol a buszt, mit telefonáljon a daliás testnevelő kollégának, hol várják meg, s hogy aztán majd milyen járművel juthat el oda. Ezen gondolkodott, de mégsem ezen gondolkodott. A halott apósára gondolt, az anyósára, aki Gyorgyában él, Tónira, akiből Bajusz Laci lett és Emesére, aki Magyarban él. Egyvalakire nem gondolt érdekes módon, az első feleségére. Rá nem gondolt, gondolt viszont a nagymamára, s hogy minél előbb vissza kell érnie hozzá, minél előbb Remetén kell lennie, mielőtt késő lenne. Erre gondolt, s ezek után minden más, Detre, a busz, a daliás testnevelő kolléga, az itteni utazás, minden másodlagos volt már számára.
