Hetedik út
3.
Egy júliusi este Kollarik feldúltan indult el a belvárosból, mert a nagymama meghalt az idősek otthonában. Fel volt dúlva, mert a nagymamának nem lett volna joga meghalni. Neki, Kollariknak, még dolga volt vele! Sürgős dolga, elintézetlen dolga, meg kellett volna tanítania őt az életre! Amit nem tett meg, amíg együtt éltek, amíg együtt voltak a hatalmas belvárosi lakásban a nagypapa halála után. Mert addig nem lehetett a nagypapa történeteitől, amelyek úgy beszőtték közös létezésüket, mint egy háló, amelyből lehetetlen kibogozódni. Nem, a nagypapa idején nem lehetett a nagymamától élettanácsokat kérni. Akkor azt gondolta az ember, hogy a nagypapa látja el életre szóló jótanácsokkal a történeteivel, amelyek színesek voltak, mint a szivárvány és változékonyak, mint a tavaszi égbolt. A nagypapa történetei a szóbőség állandó áradásával beszéltek az életről, legalábbis a nagypapa életéről, amelyből Kollarik megpróbálta kihallani a tanulságokat, ám ezek a tanulságok nem voltak egyértelműek, sőt Kollariknak gyakran az volt az érzése, hogy nem is lehet tanulságokat levonni ebből az állandó áradásból. Mintha egy megáradt folyóból próbálna halat meríteni az ember. Így mesélt, és aztán így halt meg a nagypapa, két mondat között félúton, az előszobában, mintha csak egy pontosabb kifejezést keresne története folytatásához. Egy történethez, amely soha nem fejeződik be, hiába próbál pontot tenni a végére a halál.
A nagymama viszont hallgatott, és nem lehetett sohasem tudni, hallgat csupán, vagy rejteget valamit a hallgatása mögött. Egy életen át hallgatott a tűzhely előtt, miközben főzte a pacalt vagy a pejslit, amit aztán felszolgált a nagypapának, aki beszélt és Kollariknak, aki hallgatott, hallgatta a nagypapát és hallgatta önmagát, egyvalakit nem hallgatott csupán, a nagymamát, mert eszébe sem jutott, hogy a hallgatásból is ki lehet hallani valamit. Így éltek, amíg meg nem haltak. Amíg meg nem halt a nagypapa – a nagymama pedig el nem kezdett beszélni.
Mert a nagypapa halála után a nagymama egyszerre beszélni kezdett, mint akinek véget ért a hallgatási fogadalma. Lassan kezdett beszélni, mint aki még tanulja a szavakat, de aztán gyorsan belejött. Miről beszélt? Nem tudni. Legalábbis Kollarik nem tudta. Nem figyelt oda. Másra figyelt, a világra figyelt, a feleségeire figyelt, legalábbis azt hitte, figyel rájuk. Leginkább azonban csak önmagára figyelt. Görcsösen figyelt önmagára, annyira görcsösen, hogy egy idő után már valójában önmagát sem hallotta. A nagymama beszédéből mindenesetre mit sem hallott meg, kivéve azt, amikor kását kért, vagy teát. Bár ezt sem annyira hallotta, mint inkább tudta, ösztönösen. Aztán a nagymama elment az otthonba, vagyis elvitték, és attól kezdve Kollarik már csak heti egy alkalommal nem figyelt rá, amikor meglátogatta Remetén. Itatta, etette, öltöztette, tolószékben megsétáltatta a hatalmas parkban, és közben kérdéseket tett fel neki („Tényleg?, Zoli bácsi?, Már megint rád nyitott a klotyón?, Na ne mondd, De rácsaptad az ujjára az ajtót, ugye?, Helyes”), válaszolgatott neki, sőt mesélt is, mi újság a második feleségével, milyen remekül élnek, mennyire más minden, mint az első asszonnyal, csak éppen arról nem beszélt, hogy nem nagyon látja, mert nem jár haza. Erről nem beszélt, mert ezt nem illendő egy százéves nagyival megosztani. Hisz meg se értené. Annyira más minden. Posztmodern idők posztmodern dalai. A régi idők ősöreg nagyija még azt hiszi… - mit is hisz? Például hisz Istenben. Ez szép, derék. Csak higgyen. Járjon a rózsafüzérkörbe (ahová járókerettel el tud botorkálni), meg a vasárnap misére (ahová Kollarik anyja tolja át kerekesszékben). És tudja meg a részleteket az egyházi válásról, amelyet aztán folyton emleget az unokájának. Mert ez volt hosszú idő után az első, amit Kollarik meghallott. Nem volt nehéz, a nagymama annyit mondta. Mondta csak mondta, újra mondta. Mintha ez lenne az egyetlen lényeges közlendője. Mintha nem maradt volna számára más küldetés a földi létben, minthogy az unokája elváljon egyházilag is az első asszonyától. De miért? Mi az istent akart ő ezzel a hülye válással? Csak magát a válást, hogy Kollarik az Úristen előtt ne legyen tovább hozzákötve „ahhoz a nőhöz”? Na de a nagymamának, az ő igazi hitével pontosan kellett tudnia, az Úristen mennyire nem aktakukac, aki papírkötegeket rakosgat egy poros irodában fent az égben, és az alapján hoz majd utolsó ítéletet, hogy ki kihez kötötte magát egyházilag a földi életben. Istennek nincs vallása, hogy ilyen hülyeségekkel törődjön. És ezt a nagymamának, aki megélt egy s mást élete száz esztendejében, is pontosan kellett tudnia, még ha nem is egészen így látta a dolgot. Na de akkor mit akart a nagymama a válással? Lehet, hogy nem csak a válást magát? Meg kellett volna kérdeznem tőle, és erre nem meghalt?!, dühöngött Kollarik, miközben a metró felé sietett.
