A képzelet szonettje
Neved, akár egy szárnycsapás, amit egy madár ír le.
A hangod, mint a hallgatás simul bele az éjbe.
A szemed, akár két kavics a tengerpart homokján,
a színe pedig olyan, mint a virágzó borostyán.
Az ajkadon a nevetés úgy csordul, mint a méz le,
s olyankor, mint egy alkonyon a lenyugvó nap néz be,
úgy árad szét a fény szobámban, én az ágyon fekszem,
s e fényben én, mint kandallónál, lassan megmelegszem.
Sorolhatnám még mind mi vagy, de nem érnék végére,
mert amim csak van, azok szavak, ám nekem más kéne.
Hogy pontosan mi, nem tudom, pusztán csak képzelem tán,
nyárvégi csönd a hegytetőn, ott fenn az erdő alján,
míg lenn a tó is hallgat és néz fel ránk kék szemével,
s e kékben ott csak mi vagyunk, ennyi, mit vágyam képzel.
