Szonett arról, ami változatlan
Ott ültem akkor a nézőtéren
(valóság volt ez? már nem is tudom),
egy szép későnovemberi napon
vonatra szálltam és odamentem,
mert Te léptél fel egy színdarabban,
és látnom kellett, látni akartam,
milyen vagy, mikor másként létezel,
amikor lehull rólad a teher,
ami hétköznap, hétköznapi lét,
átvedlesz mássá, mint aki kilép
a valóból másik valóságba,
így néztelek akkor téged, drága,
és más voltál és mégis önmagad,
mert átváltozhatsz: Te mindig Te vagy.
