Amikor a költőt elhagyta a felesége:

a költő anyja arra gondolt, hogy Istenem, mi lesz az ő kis fiacskájával,

a költő apja arra gondolt, hogy meg kell torolni a fián esett sérelmet (nem torolta meg),

a költő nagyanyja arra gondolt, hogy el kell válniuk egyházilag, mert a költő különben nem jut a mennybe,

a költő nagyapja nem tudni, mire gondolt, mert már meghalt, de minden bizonnyal gondolt és mondott is nagy hangon valamit ott, ahol volt, mert olyan nem volt, hogy ő valamiről ne gondolt és mondott volna valamit,

a költő bátyja, a közgazda, arra gondolt, hogy vajon a költőnek mennyi közös pénze lehet asszonyával, s abból hogyan lehetne minél többet megmenteni,

a költő öccse, a jogász, aki tudta, hogy a költőnek saját jogon nincs egy fityingje sem, arra gondolt, hogy a váláskor hogyan lehetne minél előnyösebb vagyonmegosztást kiharcolni a költő számára,

a költő nővére, a kismama, arra gondolt, hogy még jó, hogy gyermekeik nincsenek,

a költő húga, a pszichológus, arra gondolt, hogy a költő amúgy is nehéz eset, mit lehetne tenni, hogy ne váljék menthetetlenné,

a költő egyik nagybátyja, a pap, arra gondolt, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek,

a költő másik nagybátyja, a rendőrkapitány, arra gondolt, hogy neki ez a nő mindig is gyanús volt,

a költő egyik nagynénje, az orvos, arra gondolt, mi lesz így a költő amúgy is érzékeny gyomrával,

a költő másik nagynénje, a tanárnő, arra gondolt, hogy ilyenek ezek a mai fiatalok,

a költő sógora, az alfahím, arra gondolt, hogy nőt kell szerezni a költőnek,

a költő sógornője, a plázacica, arra gondolt, hogy vajon mért várt eddig a költő felesége,

a költő legjobb barátja nem gondolt semmit, mert ő filozófus volt,

a költő, a költő pedig – két sírás között – arra gondolt, milyen megrázó versciklus vagy nagyregény vagy végzetdráma lesz ebből az egészből.