Jön velem
Estefelé, kedvetlenség, mély fáradtság.
Az út jár eszemben, az út a templomhoz.
Nagyanyám tette meg vasárnap esténként.
Hogy mért ez? Talán azért, mert ez hazahoz.
Majd mindig haza. Mert most még mindig csak itt.
Az úton lassan végig, s aztán a sarkon megállni.
Egyszer hógolyóztam a téren, Leninnek
hittem a szobrot. Részeg voltam. Valami
marhaság, nem tudom, mikor. És most mégis
előttem van, mintha. Ez a mintha örök.
Elmegyek, oké. De a templom jön velem.
A szobor. A hógolyó. Nagyanyám. Pörög
a kerék. De valami áll. Én állok ott.
És megtalál. Hogy mi? Hát az. A névtelen.
Ami csak van, mert volt, és nem múlik soha.
Hát indulok. Vinnem se kell, mert jön velem.