A negyvenéves férfi

A negyvenéves férfi, aki volt már negyvenkettő is, sőt majdhogynem -három, no de kicsire nem adott, a negyvenéves férfi már tudta, mitől döglik a légy. Legalábbis a lódarázs. Kemotoxtól. Mert ilyen volt ez a negyvenéves férfi, korának gyermeke, hogynemondjuk:hőse, aki felkészült volt mindenből, ami kihívás az életben: nőből, karrierből, lódarázsból. És volt egy parasztháza a hegy tetején, a tó fölött, amely olyan volt a távolból, mondjuk a ház manzárdjának lépcsejéről, mint egy beváltatlan, mert beválthatatlan ígéret. Volt az a parasztház, a béke szigete, ahogy egy francia barát megemlékezett róla ("un havre du paix"), aki egyetlenegyszer járt csak ebben a házban a hegy tetején, és akkor is egész este a feleségével balhézott, aki épp el akarta hagyni, csak ezt még nem merte a szemébe mondani, nem merte vagy nem akarta, oly mindegy, ám a francia barátot ez cseppet sem zavarta, legalábbis később, abban hogy  a házat lebékeszigetezze. Pedig amúgy valóban az volt. Kivéve, amikor megszállták a lódarazsak, mert akkor a béke lódarázsmegszállta szigetévé változott. Így volt ez azon a nyáron is, 17..., 18..., 19..., vagy talán a kétezres évek egyik nyarán. A házban akkor a negyvenéves és alapvetően városban szocializálódott, tehát a lódarázshoz még elméletben sem értő férfin kívül annak elragadó, harmincas (bocs!, akkor még húszas vége...) felesége volt jelen. No meg a kurva lódarázs. Nem is egy. Viszont a negyvenéves férfi csak eggyel kelt birokra "lássuk, te lódarázs, mire megyünk ketten" alapon. Ráadásul ez a manzárdlépcsőn történt, amely inkább volt létra, mint valódi kényelmes feljárat, hely csak annyi volt rajta, hogy az ember, ha nagyon nem akar, ne essen le róla. Hát itt találta ki a negyvenéves férfi, hogy majd jól lekemotoxozza azt a kurva lódarazsat (mely, félre értés ne essék, nem azért volt kurva, mert pénzért árulta volna a testét, mondjuk egy szereleméhes cecelégynek, hanem mert a negyvenéves férfi pénzét emésztette föl kemotox formájában). Meg is tette, a negyvenéves férfi már csak ilyen volt, nála szándékot tett követett, s csak aztán jött annak halála, az okoskodás. Ez most is csak akkor jött, utána, vagyis miután egy olyan helyen, szűk lépcső, ahol arra is ügyelnie kellett, hogy le ne essen, magyarán menekülni még akkor sem tudott volna, ha nem lett volna büszke és öntudatos negyvenéves férfi, szóval ezen a helyen lefújta kemotox-szal szegény ártatlan lódarazsat, amely ettől az orvtámadástól gazdaggá talán nem, ám ártalmassá annál inkább vált, pillanatnyi elbizonytalanodás után (már ha tud egy lódarázs elbizonytalanodni) nekirepült a negyvenéves férfinak, és úgy megcsípte, hogy attól talán nem koldult, viszont érezte, hogy fáj. Majd a lódarázs eltűnt (megdöglött vagy csak emigrált kevésbé kemotoxos helyre, arról nem szól a fáma). A negyvenéves férfi viszont ott maradt, s bár próbálta negyvenévesférfiasan viselni a megpróbáltatást, nem szólni senkinek (értsd:elragadó, harmincas, bocs húszas éveinek végét taposó feleségének), de aztán szólt helyette a természet. Konkrétan elkezdett feldagadni a feje. Ezt ő észre sem vette, annál inkább a felesége. Aki azt mondta: "Jézusom!", nem, inkább azt: "Szent ég!", dehogyis, ez a feleség, az elragadó húszas évek végi, nem ilyen volt, ő inkább káromkodott egyet és beadott a negyvenéves férfinak 500 mg kálciumot. Aztán még 500 mg-ot. Majd újra, de már dupla dózist. Miután így már 2000 mg-nál jártak, a negyvenéves férfi feje viszont továbbra is dagadt (úgy nézett már ki, mint egy túlfújt lufi, amely bármely pillanatban kidurranhat), a feleség úgy döntött, inkább telefonál. Először telefonált a mentőknek, akik közölték, hogy jó a kálcium, csak inkább intravénásan kéne, ja, úgy nem megy?, akkor küldhetnek autót, de az a hegy tetejére maximum harmadnapra ér föl (akkor már minek, gondolta a negyvenéves férfi, addigra föltámadok), így most momentán inkább csak drukkolni tudnak, azt viszont megteszik (és a feleség hallotta, amint a háttérben egy vegyeskar "hajrá!"-zni kezdett). Így aztán nem maradt más, mint fölhívni a negyvenéves férfi negyvenésegynéhányéves bátyját, aki a szomszéd településen nyaralt éppen. A bátyónak volt ugyan autója, viszont, mint a telefonból kiderült, ivott már aznap este, nem is keveset, több üveg badacsonyi bort megivott már, ami érthető volt, elvégre egy értelmiségi lét vakációját töltötte éppen. Amikor azonban megtudta, hogy az öccse feje már a duplájára dagadt, mi több közeledik a háromszoros mérethez, nem habozott, indult azonnal, és hamarosan meg is érkezett a hegy tetejére. Hiába, egy báty az báty, majdnem olyan, mintha öcs lenne. Mindhárman beszálltak az autóba, sőt a negyvenéves férfi felesége, aki nemcsak elragadó volt, hanem jogosítvánnyal is bírt, előre ült, a volánhoz, halált, mindhármuk halálát megvető bátorsággal, hogy a báty jogosítványát azért mégse vegyék el, viszont a közeli, legalábbis viszonylag közeli városkába is eljuthassanak az éjszakai ügyeletre. Az út meglehetősen kalandos volt, noha nem történt alatta semmi. Láttak ugyan egy őzet, de az sem öklelte fel őket, miként a feleség is jól teljesítette az éjszakai rutinpályát, ami valamivel kevésbé volt rutin, viszont teljes mértékben éjszakai volt. Aztán beértek a városkába, ahol nem lehetett ugyan megtalálni a kórházat, mert a KRESZ-táblák városnéző túrára vitték az embert, amelynek a végén a kiinduló pontnál találta magát, de kiderült, hogy a kórház a kiinduló ponttól egy köpésre van, s így röpke félórányi és másfél fej dagadásnyi idő után a kórházat is meglelték. A kórház olyan volt, mint egy "c" kategóriás horrorfilm díszlete: sötét, átláthatatlan és surranó neszekkel teljes, mintha valamiféle éjszakai lények birtokolták volna. Meglehetősen éjszakai volt az ápolónő is, aki fogadta őket, és közölte, hogy ha nincs nagy baj, akkor inkább nem keltené fel az orvost. "Nincs, nincs", mondta gyorsan a negyvenéves férfi, akinek a feje akkor már triplalufinyi méretű volt, olyan triplalufi, ami a valóságban már nincsen, mert már szétpukkadt, és indult volna, ám a báty és a feleség ragaszkodtak  a vizsgálathoz. "Maguk tudják", mondta az ápolónő, és megnyomott egy gombot. Majd újra nyomta, s megint újra. A harmadik gombnyomásra egyszerre gerjedni kezdett egy hangszóró, és hatalmas recsegés-ropogás közepette egy irgalmatlanul mocskos káromkodás hallatszott, amelyben úgy járták körtáncukat a különböző férfi és női nemi szervek, valamint a minél színesebben sokoldalú, sőt lehetőleg vérfertőző szexuális viszonyok, mintha valamiféle szürreális orgiára szóló felhívás lenne, nem pedig egy nehéz álomból kikecmergő orvos spontán megnyilvánulása. Aztán nyílt az ajtó, és megjelent egy tökéletesen katonás külsejű doktornő. Ne részletezzük tovább a dolgokat: a doktornőnek nem volt más célja, mint minél előbb visszaaludni, s ezért bár beadott egy intravénás injekciót a negyvenéves férfinak, ám mindenáron meg akarta győzni, hogy töltse az éjszakát a kórházban, mert akkor nem kellett volna azon nyomban kitöltenie a papírokat, ám a negyvenéves férfi polgári engedetlenségi mozgalmat indított hirtelenjében, s minden megtagadott, kivéve a "saját felelősségre hazamehet" tartalmú nyomtatvány aláírását. Így aztán triplafejjel, de megbékélt tudattal szállt autóba hazafelé, a hegyi házikó felé. S miközben bátyja, aki a diadal mámorában úgy döntött, szonda ide, szonda oda, ő viszi haza az autót és utasait, vezetett, a negyvenéves férfi felesége vállára dőlve így morfondírozott: "Tudom, mi tejben a lódarázs, tudom, hogy szart sem ér a kemotox, tudom, az életben nincs varázs, tudom, mi nem ránc, az csupán botox, tudom, negyven év az negyven év, de tudom, hogy ez csupán egy dolog, tudom ezt, míg el nem üt a hév, csupán csak azt nem tudom, ki vagyok." Ezt gondolta akkor a negyvenéves férfi, ám hogy mi ebből a tanulság, azt a blogolvasónak kell leszűrnie.