SZERELMI ÖRÖKMOZGÓ
„Menjünk?”, kérdezted végül, vagy nem kérdeztél semmit.
Csak mentünk. Reggel volt. A teremtés hatodik napjára
következő első reggel. Tükörfény, néma csend és tisztaság
egy sötét, koszos és lármás presszóban a körút sarkán.
Nem kérdeztél semmit. Csak mentünk. Akkor már nem volt
mit kérdezni. Nem voltak szavak (feloldódtak az éjszakai végtelen
párbeszédben), nem voltak tettek, nem voltak gondolatok sem.
Nem volt semmi. És a semmiben mi ketten. Egymásba fonódott
testtelen létezéssel. Indultunk. Mögöttünk a presszó. És az éjszaka.
Mögöttünk a múltunk. Kinek-kinek a magáé. Előttünk a járda.
Súlytalan, lebegő lépteink. Nem fogtuk egymás kezét. Még nem.
Nem karoltam át a vállad. Nem hajtottad rám a fejed. Még nem.
Csak mentünk. Mint akik nem valahonnan, hanem valahová
tartanak. Egymás mellett, de ösztönösen egymáshoz igazodó
komótos léptekkel. Mint akik nem sietnek, mert már nem szökik
előlük semmi. Ha megállnak, mozdulatlanul haladnak tovább
valami felé. És ennyi volt. Semmi több. Csak minden, ami jött utána:
együttélet, különválás, különélet, visszavágyás, miértek és nemtudomok,
kezdjükújra, nembírommost, nembírjukmár, nembírjukmég, karácsony és
újabb húsvét, megint húsvét és karácsony, hol az élet?, nem találom,
nem találom, hol az élet?, közös élet, amivé lett, de talán majd, kezdjük újra,
újra kezdjük, s megint újra.
