Krakkó, borostyán (et ce qui s’ensuivit)

Emlékszel még? Krakkóban.
Emlékszel még? Hajnalban.
Emlékszel még? A főtér mellett.
Emlékszel még? Ami meglett.
S aztán meglett annyi minden.
Katedrális, vár...  - s az Isten?
Borscs a földalatti bárban,
s borostyán a Posztóházban.
Zsidónegyed, Visztula-part,
Dádu jazz cd-ket akart...
Meglett az is. Zbigniew Seifert.
Este lett. És zárt a várkert.
Zárt a város. Téged pedig várt a program.
Búcsúcsókkal váltunk el, és távolodtam,
nehogy lásd a könnyem, tán így elmész könnyen,
(legalábbis könnyebben, ha nem látod, hogy könnyeztem)

én meg lassan a sötétben egy gyorsétterembe tértem,
ott maradtam egy-két órát , s aztán vonat - de nem hozzád...
Azt az utat: soha többé! - én és Seifert s a sötétség.
Aztán hajnal, Budapest és megérkezés. Ennyi és kész.
Annyi, amit hozzátennék: nem öncélú ez az emlék,
arról szól, hogy Te, én, Krakkó, s mindaz, ami történt akkor:
örök most már, bármi is lett - borostyán fűz össze minket.