A negyvenéves férfi akkor már több napja nem aludt.
Hogy hány napja pontosan, nem tudta, egybefolytak az álomtalan órák a tudatában, egybefolyt valóság és valótlanság, annyit tudott csak, hogy minden egyes éjszaka elmúlik ugyan kínkeservesen, de nem hagy maga után mást, mint a közelgő éjszakától való rettegést. Aztán egy reggel, a ki tudja, hányadik álmatlan éjszaka után, fölhívta a doktornőt. A doktornő csak annyit mondott a telefonban: „Te jó ég, jöjjön be hozzám!” És a negyvenéves férfi már ment is. Ment a közeli klinikára, ahol a doktornő dolgozott, s ahol már járt annak idején, nem is egyszer, amikor gyomor- és szívpanaszait kellett orvosoltatnia. Bement tehát a doktornőhöz, aki leültette magával szemben, és azt mondta neki: „Nézze, lehetnék orvosmódra cinikus, és mondhatnám magának, hogy ne rinyáljon, úgyis elalszik majd, ha igazán fáradt lesz. De nem mondom, mert szeretem magát. Írhatnék föl különböző nyugtatókat, válogatott altatókat, de nem teszem, mert azt gondolom, tudom, mi baja, és magának másra van szüksége. Úgyhogy azt mondom, és ezt mint orvos mondom önnek, de mint a barátja is: vegyen ki szabadságot, és utazzon el erre a helyre, ott majd meggyógyítják magát.” És egy cetlire felírt egy címet.
A negyvenéves férfi pedig szót fogadott (olyan álmos volt, hogy képtelen lett volna nem így cselekedni – álmos volt, de egyben álomtalan, mert amikor a fáradtságtól már-már leragadtak a szemei, hirtelen egy hangot hallott, vagy egy képet látott, szemei kipattantak, és a fáradtság helyét átvette valami ideges zakatolás, mintha az idegei közé fűrészüzemet telepítettek volna). Elutazott a cetlin jelzett helyre. Vasúttal utazott, komoly, nagy szerelvénnyel, hosszan, órákon keresztül, mintha valódi utazást tenne; majd kisvasútra szállt, amely olyan volt, mint egy játékvonat, vagy még inkább, mint egy mesebeli varázsvasút, fák között köhögött, fújtatott, olyan erőfeszítéssel, hogy negyvenéves férfiban – ha nem lett volna ehhez fáradt – őszinte aggodalom támadt volna, hogy szegény pici mozdonyocska megéri-e az út végét. De megérte. Megérkeztek egy kis állomásra, ami olyan volt, mint valami díszlet, díszlet egy mesejátékhoz, amit a negyvenéves férfi részére rendez most a valóság, vagy annak égi mása, s az állomáson túl, egy tó mellett, ligetes táj közepén, ott emelkedett a Szanatórium, ahová a doktornő beutalta, s amely sokkal inkább emlékeztetett elvarázsolt kastélyra, mintsem egészségügyi intézményre.
A negyvenéves férfi bejelentkezett a recepción, akárha szállodába érkezett volna, s máris jöttek őt fogadni mosolygósan, fehér köpenyben, mintha nem is orvosi személyzet, hanem valamiféle mennybéli kar lettek volna, csak a szárnyaikat, elővigyázatosságból, a köpeny alatt viselik. A negyvenéves férfit egyágyas szobába kísérték, ahol puha matracú, megvetett fekhely, és az ágyra készített, friss illatú pizsama fogadta. Átöltöztették, bedugták az ágyba, majd az egyik angyal-, vagy nővérke a kezébe nyomott egy poharat, amiben különös színű folyadék volt: „Ezt most igya meg!” És a negyvenéves férfi megitta. És elaludt.
A negyvenéves férfi felébredt, és nem tudta, hol van. Egyedül feküdt egy szobában, puha matracú ágyban, finom tapintású takaró alatt. Az ablakon besütött a nap, és a fény úgy ölelte át a szobát, mint egy jelenés. A negyvenéves férfi fölkelt, papucsot, ki tudja, kiét, talált az ágy előtt, abba belelépett, és az ablakhoz ment. Tavat látott, ligetes vidéket, amelyet nem ismert. Ám mielőtt, az ébredés kábultságából kitörve, kétségbeeshetett volna, nyílt az ajtó, és egy ragyogó mosolyú, tündöklő szépségű nő lépett be rajta, fehér köpenyben. „Ó, felébredt!”, mondta, majd mielőtt a negyvenéves férfi bármit kérdezhetett volna, kiment a szobából. Majd lavór vízzel, ollóval és borotvakéssel a kezében tért vissza, a negyvenéves férfi el sem tudta képzelni, miért. „Na csak várjon, újra fess férfit faragok magából”, mondta a fehérköpenyes látomás, és leültette a negyvenéves férfit egy hokedlire. „Nézze csak”, mondta neki, és egy kis tükröt tartott az arca elé. A negyvenéves férfi a nagyapját látta a tükörben, úgy hatvan éves kora körül, csak kicsit nagyobb szakállal és hosszabb hajjal, mint amilyet a nagyapja annak idején viselni szokott. És akkor a nő megnyírta a negyvenéves férfi haját és megborotválta. „Így ni”, mondta elégedetten, „most már megint maga az, az új önmaga”. „És most irány zuhanyozni és reggelizni.”, tette hozzá.
Reggeli után, amely ízletes volt és bőséges, a negyvenéves férfi a tó partjára ment sétálni. Nem kérdezett végül semmit a fehérköpenyes személyzettől, mert reggeli alatt szép lassan eszébe jutott minden. Eszébe jutott, hogy került ide, eszébe jutott, hogy nem tudott aludni. Na de most aztán! Kialudta magát! Friss volt és kipihent, mint talán soha. „Ez az újjászületés”, gondolta, ahogy szép komótosan baktatott a tó partján. Illetve valamit mégis kérdezett, még a séta előtt. Megkérdezte, mennyit aludt. „Sokat”, mosolygott sejtelmesen az egyik fehérköpenyes, „ne akarja tudni. Ennyit még nem aludt életében.” „Hát ez jó”, gondolta a negyvenéves férfi, és a séta után fogta a holmiját, és hazautazott.
Otthon jó volt minden, jó volt megérkezni, jó volt viszontlátni embereket, és újrakezdeni a munkát. Egy valami nem volt csak jó, ami néhány nap után jutott eszébe. Szép, szép, hogy kialudta magát, de vajon mi volt az, ami miatt korábban nem tudott aludni. Mert valami volt, az biztos, de hogy mi…- elfelejtette. Eleinte csak mocorgott benne ez a hiányérzet, mintha elhagyott volna valamit az életéből, és az a hiány most nyomja a lábát, mint a zokni alá került apró kavics. De aztán kavics éles kővé nőtte ki magát, és véresre horzsolta a talpát. Az nem lehet, hogy elfelejtette, ha egyszer annyi időn keresztül nem aludt miatta! Végül annyira nem bírta el ezt az érzést, hogy elment a doktornőhöz. Ám a doktornő szomorúan tárta szét a kezét: „Sajnálom, én csak felejtést tudok felírni, emlékezést nem.”
És aznap éjjel a negyvenéves férfi újra nem aludt. Nem hagyta nyugodni, hogy elveszített valamit, ami pedig olyan fontos volt számára, hogy még az alvást is lehetetlenné tette. „Megkeresem, megkeresem”, fogadkozott az éjszaka mélyén, álmatlanul, „megkeresem, még ha soha többé nem alszom is. Mert fontos az álom, az enyhetadó, de fontosabb, hogy az ember tudja, mért van az, amikor nem képes álmodni.” Gondolta a negyvenéves férfi, és elindult az eltűnt álmatlanság nyomában.
