A negyvenéves férfi lehozta a csillagokat az égről.
Nem másnak hozta le, magának tette, csak úgy, önszorgalomból. Lehet, hogy másként nem is szabad, az embernek csak a maga számára szabad lehoznia a csillagokat az égről. A negyvenéves férfi mindenesetre ezt cselekedte. Rendben: talán játszott némi szerepet a motivációban, hogy egy időben annyit hallotta, hogy nem foglalkozik mással, mint a múlttal, csak a múltban él, a regényét sem tudja másról írni, mint múltbéli dolgokról, elvált feleségekről és hasonló böszmeségekről, akkorákról, amilyeneket nem látott még a világ. „Ezt elkúrtad, nem kicsit, nagyon!”, kapta meg a múltban mind többször a negyvenéves férfi, talán ez is motiválta cselekedetében. Talán azt gondolta: „Na most, most majd meglátjátok, hogy nemcsak elkúrni tudom a dolgokat, nagyon, hanem mást is tudok, legalább egy kicsit!”, talán ezt gondolta, talán nem, mindenesetre elindult, hogy lehozza a csillagokat az égről.
Egyébként nem olyan nehéz lehozni a csillagokat az égről. Csak egy kis elhatározás kell hozzá. A negyvenéves férfi is arra gondolt, hogy jé, ha ő ezt tudta volna… Arra nem gondolt, hogy akkor most nem itt tartana, mert ugyan már hol tartott? Ott tartott, hogy voltak csillagai. A csillagos ég volt benne, mármint benn a szobájában, merthogy oda hozta le. Szépen lerakta a vödröket – mert azokban hozta le a csillagokat az égről, valahogy azok voltak kéznél, vödrök, amik még egy csőtörés óta maradtak szép számmal a fürdőszobában, nem tudta, mit kezdjen velük, mert kidobni mégsem akarta őket, praktikus kis vödrök voltak, nem is olyan kicsik, most legalább jók lettek valamire, csillagszállításra -, aztán fogta őket egyenként, és kiborítgatta a csillagokat a szoba közepére. Hát most ott voltak, ott fénylettek a parkettán. El kell ismerni: szépen fénylettek. Hogy ő erre eddig nem gondolt…, gondolta a negyvenéves férfi, pedig milyen egyszerű az egész, és a villanyszámlán is mennyit lehetett volna spórolni. Leült a fotelba, és nézte, nézte a csillagokat, s azon tűnődött, ez is mennyivel egyszerűbb így, mint amikor az ember, csak úgy, lúzermódra, kiáll az éjszakába és néz fel az égre. Ha az embernek a saját lakásában vannak a csillagok, ki se kell mennie a szabad ég alá, mi több, ülhet kényelmesen a fotelban, aztán nézelődhet kedvére. Amíg bele nem vakul.
Mert ez volt az első gond: túl fényesek voltak ezek a csillagok. Ami elsőre elmegy, egy ideig élvezi az ember, de aztán elunja, más akar csinálni, és ezek akkor is ott ragyognak, nem lehet lekapcsolni őket. Aztán meg le akar feküdni az ember (= a negyvenéves férfi), mert másnap mégiscsak józan robot meg friss tülekedés, és ezek a kurva csillagok akkor is ragyognak tovább, és nincs redőny, amivel akkor még, amikor az égen voltak, ki lehetett rekeszteni őket. Fölkelt hát nagy nyögve-nyelve a negyvenéves férfi, összesöpörte a csillagokat, vissza mindet a vödrökbe, és átvitte a lakás túlfelébe. De akkor meg a zajtól nem tudott aludni, zörögtek, zörögtek a csillagok mérgükben, nem értették, mért kell őket vödörbe zárni. Felmérgelődött a negyvenéves férfi, fogta az összes vödröt, s kiborította az ablakon. Ezt nektek, csillagok, kellett nektek ramazúrit csinálni, most aztán kaptok egy jó kis csillaghullást. Mi közben ezt gondolta, a csillagok meg hullottak lefelé, még az is eszébe jutott a negyvenéves férfinak, hogy most kívánnia illenék valamit, de mire ez eszébe jutott, hatalmas ordítás hallatszott lentről, az utcáról. Szent ég! A csillagok! Valakinek a fejére estek! És akkor most csillagokat lát! Mi lesz ebből?! Hát lett. Valami. Mentő, rendőrség, mifene. Még a kerületi polgármester is kijött, a hajléktalankérdés elismert szakértője, és közölte, pontosabban a szóvivője szájába adta, aki aztán vitte is a szót, föl, a harmadikra, a negyvenéves férfi fülébe, hogy ez a hulladékgyűjtés teljesen szakszerűtlen és törvényileg tiltott kezelése, mert az egy dolog, hogy valaki csillagokat tart a lakásában (bár kérdéses, van-e rá engedélye), de az, hogy kidobálja őket az ablakon, elfogadhatatlan és büntetendő. Meg is büntették a negyvenéves férfit, szép kis bírságra, és arra kötelezték, hogy összeszedje a kilomtalanított csillagokat. Le is kullogott szégyenszemre a negyvenéves férfi az utcára, vödrökkel a kezében, és feltakarított minden hullott csillagot. Aztán visszament a lakásba, aludni már úgysem tudott volna, így azon kezdett tűnődni, mitévő legyen. Mert ezek szerint lehozni a csillagokat az égről, nem is olyan nagy dolog, de kezdeni velük valamit, ha már lenn vannak, sokkal bajosabb. Ócska kis tanulság, de azért fontold meg jól, blogolvasó.
