Ezt a verseskötetet,
amely ki tudja, nevezhető-e verseskötetnek, hiszen rövidprózák vannak benne, igaz, lírai rövidprózák, nevezzük őket prózaverseknek, s melyek egy lélek szenvedéstörténetét foglalják össze, és szerelmekről, egykori szerelmekről, egykori szerelmek végéről, elmúlásáról és, természetszerűleg, elmúlhatatlanságáról beszélnek, s mindarról, ami körötte van, ami két ember között egy szerelmi kapcsolatban elképzelhető, pontosabban egy szerelmi kapcsolat elmúlásakor elképzelhető, mindarról a felfokozott érzelmi létezésről, ami a megcsalt, elhagyott vagy csak az elmúlt szerelem fájdalmát feldolgozó, vagy annak feldolgozásán, gyakran reménytelenül, munkálkodó ÉN-ben megtörténik, illetve megtörténhetik, ha annyira szélsőségesen érzékeny, mint a verseskötet alkotója, aki ilyen módon saját érzékenységét a világba vetíti, és azok számára is érzékelhetővé teszi a lehetséges fájdalmat, akik maguktól nem így működnének, ezt a verseskötetet, amelynek címe egy évszámból és egy hónapnévből tevődik össze, ajándékba adtam annak idején az első feleségemnek, aki elhagyott, megcsalt stb., sorolhatnám, nem érdemes, túl vagyok már rajta, mondom, miközben ki tudja, lehet-e túl lenni egy ilyenen, miként ez a verseskötet tanúsítja, ajándékba adtam neki azzal a hősiesen ironikus dedikációval, hogy „Memento Mari”, minthogy Marinak hívták, pontosabban így egyvalaki hívta, a férfi, aki elcsábította, elvitte tőlem és feleségül vette, persze miután mi ketten elváltunk, vagyis a feleségem elvált tőlem, amit én passzív kétségbeeséssel vettem tudomásul, mint a népmesében, ott is voltam a tárgyaláson, meg nem is, és nagyjából ezek a gesztusok jelentették a túlélési stratégiámat, beírni valami viccesen patetikusat egy ilyen verseskötetbe, amit aztán ajándékba adok annak, aki nem tudja vagy nem akarja, oly mindegy, értékelni, nem tudja vagy nem akarja, mert az egész „ügy”, ha nevezhetjük így, másról szól számára, nem elhagyják, hanem elhagy, ami látszólag pusztán egy igei személyrag különbsége, de ez a különbség fényévekben mérhető, s én mégis ajándékba adtam neki, mert egy ilyen apró és zseniálisként önértékelt gesztus egy pillanatra, mondjuk öt percre, de akkoriban pont ezek a túlélendő öt percek jelentették az apró lépéseket, amelyekkel, talán akaratom ellenére is, de továbbindultam, egyszóval öt percre megint teljes értékű embernek éreztem magam, s hát a verseskötetre sem volt többé szükségem, úgy éreztem, nyugodtan elajándékozhatom, legyen az övé, emlékeztesse csak rám, én pedig úgyis túllépek az egészen, gondoltam az ilyen pillanatokban, vár rám a meghódítandó világ, a meghódítandó szerelmek, minek nekem egy ilyen szenvedéstörténet, s akkor ezt komolyan is gondoltam, dehogy gondoltam volna, hogy évekkel később, amikor már veled éltem, egy könyvesboltban megpillantva hirtelen elhatározással megveszem, hazahozom, olvasni kezdem és nem köt le, nem tudok azonosulni vele, mert úgy látszik, hiába vagyok irodalmár, valahol naiv olvasó maradtam, fogom és beteszem a könyvespolcra, és elő sem veszem addig a nyárig, nem sokkal később, amikor egyedül megyek a balatoni házunkba, mert te nem érsz rá, dolgozol, alig van szabadságod, de másért is, mert megegyezünk, bár ez nem jó szó, nincs más választásom, mint megegyezni veled, beleegyezni, hogy egy kis szünetet tartunk, szünetet a házasságban, már ha lehet ilyet, de persze mindent lehet, elvonulok hát Balatonra, és viszem magammal a verseskötetet, minden nap olvasok belőle, több darabot is olvasok, hangosan olvasom, és el nem tudom képzelni, hogy nem tudtam azonosulni vele néhány hónappal vagy talán egy évvel korábban, mert most nemhogy azonosulok vele, de a saját gondolataimként olvasom, a saját szavaimként, a saját történetemként, holott nem stimmelnek a részletek, de épp ezért nevezhető ez a verseskötet verseskötetnek, mert nem a részletek a lényegesek, nem az elbeszélt történetmorzsák, hanem az egészet átható érzések jellege és mélysége, amely mindenkié, aki valami hasonlót átélt, és ezalatt az egy-két hét alatt, amit Balatonon, nélküled, a megoldásban reménykedve töltöttem, s amely után te végül csak eljöttél oda, arra az egy hétre, ami neked azon a nyáron adatott, s aminek hatására azt hittem, hogy megoldódott közöttünk minden, ennyi belefért, ennyit megérdemeltem, de most minden rendbe jön, és eszembe sem jutott, hogy ezt a verseskötetet, megint csak nem is olyan sokára, újra előveszem és újra olvasni fogom.
