Jó kis szomorúság, egyszer odamegyek[1], gondolta a negyvenéves férfi,
és oda is ment, csak ő nem portugál dologra gondolt, hanem franciára, lévén frankofil, eredendően, afféle családi örökségként, és éveket töltött Franciaországban, előbb a fővárosban, ahol az apja tanított, amikor ő még gyerek volt, s kimentek egy évre, ami nagyobb kaland volt akkor számára, mint egy űrutazás (lévén az űrutazás esélytelen), rokonoktól kísérve rengeteg csomaggal kibumlizni a pályaudvarra, ott telepakolni egy kupét, holott csak öten voltak, elvben nem tehették volna meg, de velük volt a másfél éves öccse, és az ő a jelenléte, valamint a cuccai annyira telítették a kupét, hogy valóban nem szállt be senki hozzájuk, és a kalauz is elnézte nekik, aztán utazni, utazni hosszasan, megállni a határ után, ami – mármint a határ – akkoriban neki, a gyereknek, aki akkor a negyvenéves férfi volt, s aki soha nem járt még rajta túl, valami megfoghatatlanul misztikus képzetet jelentett, vagyis a tény, hogy át is lehet rajta lépni, és át lehetett, az apjának volt hivatalos kiutazási engedélye, mert akkoriban még az kellett, s így átléphették a határt, s legközelebb már a szintén megfoghatatlanul misztikusnak tűnő nagyvárosban, a nyugati szomszéd fővárosában álltak meg, a fővárosban, amiről addig hallott csupán, az osztálytársai között voltak, akik jártak ott, és olyan csokoládék ízének emlékét hozták haza történeteikben, amely csokoládék és ízek talán nem is léteztek, csak a gyermeki fantáziában, s ekként talán a város sem létezett máshol, csak a képzeletben, de most ott volt, és a vonat megállt, állt vagy félórát, mintha ő is kifújta volna magát a határátlépés izgalma után, és le lehetett szállni, el lehetett sétálni a pályaudvar kijáratáig, ott kilesni egy jellegtelen utcára és azt gondolni, hogy ezek szerint mégiscsak létezik ez a város, és akkor talán azok a különleges ízű csokoládék is léteznek, s talán ő is megkóstolhatja majd Franciaországban. Aztán megkóstolta, sőt nemcsak megkóstolta, de meg is szokta, megszokott annyi mindent, legfőképp Franciaországot. S így aztán a későbbi, egyre rendszeresebb utazások már nem voltak misztikusak, csak egyszerűen jók, hol nagyon jók, hol kevésbé, de mindig jók voltak, egy idő után már úgy utazott oda, mintha hazamenne.
Legfőképp, amikor négy évet töltött ott, abban a két folyó találkozásához épült nagyvárosban, amelynek római-kori emlékei is voltak, meg középkori része is, amelyben úgy bújtak meg a tipikusan helyi kisvendéglők, mint a gombák a környékbeli erdőkben, ott töltött négy évet, nyelvet tanított az egyetemen, hazájának nyelvét, és boldog volt, mert Franciaországban élhet, de egyben boldogtalan is, mert egyedül kell élnie ott. Mert nem egyedül tervezte az ott-élést, de az élete, közvetlenül a kiutazás előtt meglehetősen éles fordulatot vett.
De aztán volt két év, amelyet már nem egyedül töltött ott. Igaz, egy másik, egy északi városban, közvetlenül a belga határ mellett. Akkor is az egyetemen tanított, akkor is hazájának nyelvét tanította, és minden különbség ellenére is nagyon hasonló volt az egész a tíz évvel korábbi négy éves periódushoz, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy minden hasonlóság ellenére is nagyon más volt az egész, nemcsak az északi város volt más, mint a délibb fekvésű nagyváros, hanem a tény, hogy a főtérbe torkolló főutca egyik házának harmadik emeleti lakásában nem egyedül töltötte a két évet. Nagyon más volt, de különös mód ez sem csak a boldogságról szólt, vegyült bele más is, jó kis szomorúság. Egyszer oda megyek, gondolta a negyvenéves férfi, egyszer oda kell még mennem. És oda ment.
Repülővel ment, mint a két év alatt többször is, amikor nagyobb ünnepekre vagy nyárra hazatértek. Haza, vagy ki tudja, hova, mert a két év alatt volt pillanat, amikor elbizonytalanodtak, melyik a hazájuk, nem a város főutcáján, a gótikus templommal szemben lévő patinás homlokzatú ház harmadik emeletén lévő lakás-e az igazi hazájuk, az a kis lakás, aminek olyan terasza volt (VAN!), amilyenről a negyvenéves férfi még csak álmodni sem álmodott korábban, hogy neki egyszer ilyenje lehet. Lett. Nekik, kettejüknek lett. És akkor, ez alatt a két év alatt, némely euforikus pillanatokban, még az is megfordult a negyvenéves férfi fejében, hogy ott kéne maradni, abban a lakásban. Ott élni, tanítani az egyetemen, s ha már ott nem lehet, hát munkát vállalni, ki tudja, milyen munkát, de amivel ott lehet maradni abban a lakásban. Aztán persze nem maradtak, föl-földobott kövek, visszahullottak a szülőföldre.
De most visszament. A repülő abban a belga kisvárosban szállt le most is, ahonnét másfél órás vonatút volt az északi város. A negyvenéves férfi megtette a vonatutat, s megérkezett a pályaudvarra, ahová annak idején, első alkalommal is érkezett, s melynek kijáratából olyannak tűnt neki akkor a város, mint egy film, valami nagyon erős atmoszférájú francia film díszlete. Aztán persze a két év alatt eltűnt a díszletszerűség, maradt a város, maradt mindaz, amit egy pályaudvar, ahová vendégek érkeznek, s ahonnét a tartózkodás végén elmennek, amit egy ilyen pályaudvar, amely öt percre esik az ember lakásától, megszokásban és bensőségességben nyújtani tud. Ezúttal azonban újra szembeszökő volt a díszletszerűség. Díszlete valaminek, ami egykor valóság volt.
Elment a szökőkút mellett, átment a zebrán, és balra fordult, ahogy kellett, a gótikus templom háta mögött, melynek faláról a vízköpő szobrocskák ismerősként üdvözölték. Nem üdvözölte viszont az arab kebab-árus, akitől pedig annyiszor vettek szendvicset, még a hazaköltözésük előtti utolsó ebédjüket is ott költötték el. Nyilván most is turistának néz, gondolta a negyvenéves férfi kicsit sértetten, mert az árus egyszer azt hitte róla, hogy külföldi és csak a hétvégét tölti a városban, de nem foglalkozott tovább vele, mert ismét át kellett mennie egy zebrán, tovább a Rókához címzett pékség mellett, ahol eleinte úgy gondolta, a kenyeret, az utánozhatatlan ízű francia kenyereket fogják venni, de aztán talán egyszer, ha vettek, mert a háztömbjük aljában lévő pékség jobbnak bizonyult. Ment tovább a templom oldalán, majd keresztül a főutcán, el a fodrászüzlet előtt, amelynek gazdája egy legendás rockénekes hasonmása volt, s már oda is ért a kapuhoz. A kód, érdekes módon, noha annak idején soha nem használta, azonnal eszébe jutott. Belépett az előtérbe, majd a második ajtónál, minthogy ott kaputelefon működött, hirtelen ötlettől vezérelve beütötte a lakásuk számát, és felcsöngetett. Nem tudta, mit mond majd, ha egyáltalán felel valaki, de gondolta, nincs vesztenivalója, legfeljebb nem engedi be senki. Ám akkor az ajtó, váratlanul, mint valami szezám tárulj, halk berregéssel kinyílt, anélkül, hogy bárki beleszólt volna a kaputelefonba.
Belépett a szeméttároló ajtaja elé, jobbra fordult, és hívta a liftet. Majd a liftben megnyomta a harmadik emelet gombját, s a fülke emelkedni kezdett. Olyan természetes volt minden, mintha épp csak leugrott volna a lakásuk alatt lévő áruház élelmiszerosztályára. Minden annyira természetes volt, magától értetődő, s mégis valószerűtlen. Vajon ki lakhat a lakásukban? Talán az egyetemista párocska vette ki, tizennyolc éves gyerekek, legalábbis ők voltak azok a látogatók, akik igazán komolynak tűntek szándékaikban, pontosabban a szüleik, mert ők jöttek, gondos francia anyukák, akik el nem tudták hinni, hogy ők, a negyvenéves férfi és felesége képes visszaköltözni a világ végére, abba a nyilván nem is létező országba, amelyről ők életükben nem hallottak, vagy ha hallottak is, csak olyan képzeteik voltak róla, mint a negyvenéves férfinak egy amazóniai indián faluról, és a két derék francia anyuka számára teljesen hihetetlen volt, hogy valaki elhagyhatja a lehetséges országok legtökéletesebbikét, amit számukra a hazájuk jelentett, de sokat azért nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, annál inkább a csemetéiknek kiveendő lakással, gondosan körbejárták, mindent megnéztek, felmértek, legalább egy órát töltöttek ott, sőt újra jöttek, másnap, ami a negyvenéves férfinak tényleg másnap volt, minthogy előző este búcsúzott az egyik helyi barátjától, s ahogy annak rendje és módja, igazán elbúcsúztak egymástól, s ennek a búcsúnak aztán a negyvenéves férfi, no meg szegény asszonykája látta kárát, akinek az éjszaka közepén kellett mindazt föltakarítania, ami a negyvenéves férfiból kikívánkozott, s ezután az éjszaka után a negyvenéves férfi sok mindenre vágyott, de a lakásnéző francia háziasszonyok újabb látogatására nem, ám mit volt mit tenni, össze kellett kapnia magát, mindenesetre ez az elszántság is jelezte, hogy az egyetemista pár, vagy még inkább a kedves anyukák, igazán komolyan gondolták a lakás kibérlését. Vajon ők laknak itt?, gondolta a negyvenéves férfi, ahogy végighaladt a harmadik emelet lakásai előtt, s odaért az ajtajuk elé, akárki lakik is itt, most már becsöngetek. De nem kellett csöngetnie.
Az ajtó résnyire nyitva volt, mintha valaki várná. Belökte, és belépett. Ott állt a kis előszobában, szemben a hálószobájukkal, bal kézre tőle a nappali az amerikai konyhával, jobbra pedig a harmadik szoba és a fürdő. Különös, de semmi nem változott, s még különösebb, hogy a negyvenéves férfi nem találta ezt különösnek. Becsukta az ajtót, és olyan természetességgel ment be a nappaliba, mintha munka után térne haza. A nappali sarkában pedig, a teraszajtó előtt, ott kuporgott a felesége egy babzsákfotelban, ölében a laptopjával, fölnézett rá, és csak annyit szólt: „Szia! Jó napod volt?” És akkor a negyvenéves férfi lehuppant az egyik székre, és arra gondolt, miért kellett neki annyi időt elpazarolnia abban a másik országban, amelyik állítólag a hazája volt, elpazarolni annyi drága időt az eltűnt feleségére való hasztalan várakozással, ahelyett, hogy visszajött volna ide, a városkába, amelynek főutcáján gótikus templom van és egy patinás homlokzatú ház, s ahol, a harmadik emeleten, élete párja az idők kezdete óta várta őt.
