A negyvenéves férfi negyedszer nősült.
Akkoriban fent lakott a Badacsony tetején egy parasztházban, amit még a nagyapja vásárolt, ott lakott, és negyedszerre is nősülésre adta a fejét. Holott már háromszor megégette magát (háromszor esett bele egyazon gödörbe, de harmadjára már olyan fiatalosan pattant ki onnét, mint akinek kifejezetten jót tett a zuhanás), ám úgy tűnik, olyan alkat volt, akinek nemhogy kedvét szegik korábbi kudarcai, hanem kifejezetten erőt merít belőlük. Akkoriban terjedt el az országban az a nem egészen megalapozatlan nézet, hogy él egy negyvenéves férfi a Badacsony tetején, szőlőt művel, bort termel, méghozzá nem is akármilyen bort, szalmasárga rizlinget, mely megszólal a szájban, halványan fénylő szürkebarátot, mely párbeszédre ingerel, ha mással nem, a Teremtővel, és sárgászöld színű kéknyelűt, mely elvág minden szót és olyan folyamatokat indít el, amelyeknek a merengés csak az első stációja, ott él a negyvenéves bortermelő, és feleségül vesz bármely nőt, aki a hegy tetejére hozzá feltéved. Ám nem tévedtek fel sokan. A Badacsony tetejét megközelíteni nem annyira egyszerű feladat, mint az ember gondolná, s főként nem egyszerű feladat megtalálni a fehérre meszelt falú, kék zsalujú parasztházat, amely olyan, mintha a Mediterráneumból pottyant volna oda, holott valóban ott a helye, hiszen a táj, lényege szerint, fügefáival, levendulásaival és tücskeivel, mediterrán.
Ott élt a negyvenéves férfi, művelte a szőlőt, termelte a bort, fogyasztotta is derekasan, s most, negyedszerre is, házasságra szánta el magát. Méghozzá helyi lányt vett el. Fogalmazzunk úgy: helyi asszonyt. Mert a menyasszony közelebb járt már az ötvenhez, mint a negyvenhez. És ki is nézett annyinak. Egyáltalán: pontosan annyinak nézett ki, amennyi volt: negyvenhétnek. (Nem illik elárulni egy hölgy életkorát, de a negyvenéves férfi már köpött az illemre. Egy valami kellett neki: egy feleség, akit már megrágott az élet. Márpedig ezt a nőt már megrágta, megcsócsálta s aztán kiköpte. Háromszor volt férjnél, három ura volt, s mindegyik verte. A negyvenéves férfinak csak ez kellett. „Nekem olyan nő kell, akit megvert az élet, és már több férj is.” Hát ez a nő ilyen volt. „Gyere hozzám”, mondta neki a negyvenéves férfi egy szüreti mulatságon, ahol összeismerkedtek. Én nem foglak megverni.” „Akkor nem megyek”, mondta a negyvenhét éves nő, némileg már mólésan a sok szüreti koktéltól, mely tudvalevőleg egyharmad rész must, egyharmad rész bor, egyharmad rész törkölypálinka, „már hozzászoktam a veréshez, nekem nem kell olyan férfi, aki nem tud megverni.” „Ha csak ezen múlik”, mondta a negyvenéves férfi, és adott neki egy pofont. Legalábbis beijesztett, mint egy tapasztalt bunyós. Ezen nevettek, aztán más is történt a szüreti bál forgatagában. Hát így kezdődött. De most már legyen vége a zárójelnek.)
A lagzit fenn tartották a hegy tetején, a parasztházban, pontosabban a parasztház kertjében, mert hatalmas kertje volt a háznak, levendulával és tücskökkel, valamint saját erdőrésszel, s lévén már nyár, amikor az esküvő megtörtént, lent a faluban, a templomban, ahol a helyi plébános adta össze őket, a helyi plébános, aki a negyvenéves férfinak segített harmadjára is elválni egyházilag, ami nem volt egyszerű, mert a megyés püspöknek már kezdett tele lenni hócipője, hogy valaki újra meg újra megesküszik az oltár előtt, lassan már olyan rendszerességgel, ahogy más rendes hívő ember templomba jár, megesküszik az Atyaúristenre, hogy sírig hű lesz a feleségéhez, és voltaképpen be is tartja a szavát, mert ő mindig hű, csak éppen mindig elhagyják, és nem lehet a szemére vetni semmit, s így aztán el is választják a feleségeitől minden alkalommal, de azért mégsem normális az egész, talán már az Úr is csóválja a fejét, csóválja a fejét a megyés püspök, de mivel a plébános jó embere, a plébánosnak meg a negyvenéves férfi, aki ellátja miseborral, végül minden megoldódik, negyedszerre is megvan az egyházi esküvő, a negyvenéves negyedszerre is elmondja, hogy most aztán irgum-burgum, de tényleg, jóban-rosszban és barátok közt is minimum a sírig.
És aztán megtartják a lagzit a hegytetőn, a negyvenéves férfi főzi hozzá a halászlét, maga fogta halakból, mert egy ideje már horgászik is, akár annak idején a nagyapja. Főzi a halászlét, amit aztán megeszik a násznép jó étvággyal, ott van az egész falu, sőt még a nyaralótulajdonosok nagy része is, a negyvenéves férfit mindenki szereti, talán épp ez a veszte, ez a mindenkit lehengerlő szerethetősége, talán jobb, ha valakit nem mindenki szeret, csak az, akire igazán szükség lenne. Megeszik a halászlét, ömlik a bor, a negyvenéves férfi bora, a rizling, a szürkebarát, a kéknyelű, a jókedv a tetőfokára hág, a helyi dj már szolgáltatja is a zenét, a negyvenéves férfi kívánsága szerint Lajkó hegedűje zengi be a tájat – ám akkor a negyvenéves férfinak egyszerre hiányérzete támad. Felkérné a feleségét, az újsütetűt, a negyediket táncolni, ám nem találja. Keresi a házban, nincsen. Keresi a kertben, nincsen. Kutatására indul, mámoros fejjel, nehéz borok markáns ízével a szájában, hátrafelé tart, a hátsókert felé, ahol a budi is van, és ahol már kezdődik az erdő. És ahogy megy, egyszerre hangokat hall. Furcsa hangok ezek, csattanások és nyögések. Valakit vernek. A negyvenéves férfi lép még néhányat, aztán megáll, mert a százéves szederfa takarásában meglát valamit. A feleségét látja, az újsütetűt, és vele valakit, nem tudja, kit (de, tudja), egy férfit, aki a feleségét veri. A felesége pedig kiabál, na nem hangosan, inkább csak tudni lehet, hogy ez kiabálás, de a hangerő visszafogott, mint amikor a szülők elfojtják a kéj hangjait, mert a gyerekszobában alszanak a gyerekek. Így kiabál a negyvenéves férfi negyedik felesége, és azt kiabálja: „Üss, üss, üss, te állat!”
A negyvenéves férfi pedig csak áll és nézi ezt a jelenetet, mint egy ócska kukkoló, aki kielégülést csikar ki a maga számára mások létezéséből, de aztán nem nézi tovább, hátrálni kezd. Hátrál és hátrál, mígnem egyszerre kicsúszik a föld a talpa alól. Azért csúszik ki, mert nincs ott föld, ahová hátrált. Ugyanis a budi mellett megásták már az új pöcegödröt, minthogy a régi megtelt, a negyvenéves férfi ásta meg saját kezűleg, némi baráti segítséggel, de még nem ültették rá a budi épületét. Ebbe a lyukba tolat bele a negyvenéves férfi, és bele is esik. Beleesik a pöcegödörbe, amiben még nincs semmi, csak ő, ő viszont benne van, kapálódzik benne hanyatt fekve, mintha egy hatalmas féreg lenne, ami nem is olyan régen még ember volt. Ott fekszik a negyvenéves férfi a pöcegödörben, és noha a gödör nem túl mély, el nem tudja, képzelni, hogy fog onnét kimászni.
