A negyvenéves férfi írt.
Írt, mert… - író volt, bárhogy ódzkodott is ezt ilyen nyilvánvalóan elfogadni, ódzkodott tőle, de kacérkodott is vele, hosszú időn keresztül bújócskázott a szóval, különböző módokon igyekezett kicselezni, íróembernek, írástudónak nevezte magát (mintha ezek a fogalmak kevesebbet jelentenének), vagy egyszerűen csak annyit mondott: „írok, írogatok”, ahogy az apja tudta le egy ismeretlen kérdését annak idején, amikor egy élelmiszerboltban, nyilván egy filmrendezővel összetévesztve, az illető megkérdezte tőle, rendez-e éppen valamit, mire az apja rutinosan annyit felelt: „rendezgetek, rendezgetek”, így volt ő is az írósággal, „írogatok, írogatok”, mondogatta magának s másoknak, de persze halálosan megsértődött, ha valaki lehobbiírózta, így ment ez egy ideig, míg aztán leírva nem látta a nevét egy jó nevű irodalmi folyóirat szerzői névsorában, neve mögött születésének évszámával, amelyből bizonyosan kiderült, hogy ő, a negyvenéves férfi, már valóban negyvenéves (sőt valamivel több), valamint a szűkszavú, ám annál bőbeszédűbb ténnyel, miszerint (méghozzá nem is akárki, hanem a neves irodalmi folyóirat szerkesztőgárdájának meghatározásában) ő író. Tehát attól kezdve nem azért írt, mert neadjisten ihlete volt (vagy mi a túró) vagy pusztán önkifejezési kényszere, hanem mert író, és az író ír, az eb vonít, a macska miákol, s a kishalacska ikrát ürít kacéran (jóllehet gyakran érezte magát vonító macskának vagy miákoló ebnek – hogy a kacér ikraürítésről ne is beszéljünk – írás közben).
Írt, mert egy hangot hallott (mint kedvenc beszélyének hőse), bár ez a hang nem magányos szobában megszólaló mélyhegedűre hasonlított, hanem sokkal inkább emberi hangra. Egy öregember még mindig szépen csengő hangjára, mely hangról nyilvánvaló volt, hogy gazdája egykor vele kereste a kenyerét, annyira magától értetődő természetességgel s mégis megmunkált tudatossággal szólalt meg ez a hang, A hang, mely bezengte egész gyermekkorát, s nemcsak beszélni, de hallgatni is megtanította őt, a hang hallgatóját – ez a hang szólalt meg a fülében valahányszor írt, más kérdés, hogy ez a hang lebeszélte őt az írásról. „Nehogy író légy!”, mondta ez a hang a fülébe, a nagyapja hangja, aki egy első kiadású József Attila-kötetbe körmölte be ezt az átokkal vagy áldással felérő mondatot, melynek valódi tartalma természetszerűleg pont az ellenkezőjét fejezte ki, mint amit látszólag mondott. „Nehogy író légy!”, mondta a nagyapa hangja, s ő ezek után, még ha akart volna, sem tudott volna védekezni a késztetés ellen, hogy írjon.
De nem csak ezért írt. Írt, mert… - mindig is írt? Azt, hogy mindig is írt, túlzás lett volna mondani, nem volt „szemüveges csecsemő”, mint egyik irodalmi példaképe, akinek koponyáját, az ismeretek tárházát, német (vagy magyar?) katonák verték szét puskatussal, nem volt szemüveges csecsemő, szemüvege később lett, kamaszkorában, s talán akkortól datálódik az íráskényszer, akkor ébredt rá, hogy írni annyi, mint többnek lenni önmagunknál, de legalábbis másnak lenni, olyannak, amilyenek vagyunk is, lenni is szeretnénk, de mindkettő karikatúrája is egyben.
Amikor írt, önkéntelenül is felidézte azokat az időket, amikor írni kezdett. A kiskamaszkorban a gepárdról, a szavanna elvillanó sárga foltjáról, ám a rabságban (Rilke ismerete nélküli Rilke-hatás) a ketrec mélyén elterülő állati jelképről írott megrázó erejű költeményt. Az első novellát, amelyet egy valóságos párizsi élmény, egy Renoir-kiállításon a képek nézésébe feledkezett, tökéletesnek tűnő lány ihletett (nyugodj meg, érzékeny lelkű blogolvasó: a szöveg végkifejletében a negyvenéves férfi kamaszkori másának novellabeli alteregója boldog szerelmi kapcsolatot létesített a titokzatos lánnyal). Illetve az első valódi novellát (nono, azért a boldog befejezésű párizsi lányos se volt kutya!), amelynek elkészültekor felzengtek a harsonák, és a negyvenéves férfi először érezte írónak magát (suttyomban, rögtön elpirulva és még majd húsz évig rejtegetve), s melyet aztán jó írótanonci viselkedésének jutalmaként még magának a Mesternek is megmutathatott, hogy aztán kellő álszerénységgel zsebelhesse be a jól megérdemelt dicséretet.
Mindezt felidézte, amikor írt, ám igazán írni akkor tudott, amikor egyben el is feledkezett minderről, s valóban úgy élte meg az írást, mint egyetlen fegyvert a valósággal szemben. Úgy is, de másként is. Mert olyankor nem fegyver volt az írás, hanem a valóság megragadásának egyetlen eszköze. Mint az a kívülálló számára érthetetlen mozdulatsor, amellyel a valóságot, ezt a zabolátlan lovat a gyakorlott lovas ráveszi arra, hogy hagyja magát meglovagolni. Ilyenkor, ilyen ritka pillanatokban, de csakis ilyenekben a negyvenéves férfi tényleg úgy írt, mint aki valóságos életet él.
