A negyvenéves férfi akkoriban a világ legjobb jazztrombitása volt.
New Yorkban élt, hol másutt, és a legnagyobbakkal játszott együtt, Birddel, Trane-nel, Newkkal, mert ő maga is a legnagyobb volt. Ám egyszer, hogy, hogy nem, a legnagyobbakkal is megesik, főleg, ha a világ legjobb jazztrombitásai, rászokott a heroinra. Attól kezdve nem érdekelte se Bird, se Trane, se Newk, akik maguk is heroinisták voltak, sőt a zene, mi több a trombitája se érdekelte, többször zaciba vágta, a végén el is adta, hogy pénzhez jusson – nem érdekelte más, mint az anyag. Így van ez, okulj belőle, nyájas blogolvasó.
Annyira elmerült a heroin élvezetében, hogy többször elaludt a színpadon, vagy el sem ment a fellépésre, mert éppen be volt lőve, vagy éppen azzal volt elfoglalva, hogy belője magát, s így aztán elveszítette a fellépési lehetőségeit. A világ legjobb trombitása nem léphetett föl többé sehol, még azon a helyen sem, amit róla neveztek el. (Egyszer, belőve, ott álldogált a róla elnevezett hely előtt, amikor odament hozzá egy rendőr. „Mit álldogálsz itt, te nigger?”, kérdezte tőle bensőségesen, ahogy az amerikai rendőrök a fekete narkós jazztrombitásoktól szokták. „Ezt a helyet rólam nevezték el, azért álldogálok előtte”, felelte ő. „Rólad, persze. Én meg Louis Armstrong vagyok”, mondta a rendőr, aki nem is volt Louis Armstrong, fejbe vágta őt egy gumibottal, megbilincselte és bevitte az őrszobára. Így telt akkoriban a világ legjobb jazztrombitásának az élete.)
Valamiből csak meg kell élni, a világ legjobb jazztrombitása stricinek állt - a trombitáláshoz értett, meg a nőkhöz, mi mást tehetett volna. Egyszerre négy-öt lányt is futtatott, és abból fedezte a narkó költségeit. De azért nem volt minden fenékig heroin, nem élvezte ő olyan, hű de nagyon a kurvafuttatást, hiányzott neki néhanapján a trombitája (amit eladott), meg úgy általában a zene (amiből kizárták, illetve ő saját magát), de azért a leginkább a heroin hiányzott neki, ha a lányok nem termeltek elég pénzt.
Egyszer megint nem volt pénze, nagyon maga alatt volt, üldögélt az utcasarkon, taknya-nyála egybefolyt. Arra ment Freddie Hawkins, egy másik trombitás, akivel régről ismerték egymást. Meglátta őt, odament hozzá, fölmérte a helyzetet, fölszedte, mintha az általa futtatott lányok egyike lett volna, és hazavitte. Ott lefektette a saját ágyába, és mondta neki, hogy most mennie kell, indul turnéra Prince Hendersonnal, a big band-királlyal, de ő csak maradjon itt, aludja ki magát, aztán ha elmegy, dobja be a kulcsot a postaládába. És távozott.
A világ legjobb jazztrombitása csak erre várt, fölpattant az ágyból, felforgatta az egész szobát, és minden mozdítható értéket magához vett. Elment a zaciba, mindent pénzzé tett, aztán heroint vett, és belőtte magát. És még csak a kulcsot sem dobta a postaládába, hanem tárva-nyitva felejtette az ajtót.
Ám Freddie Hawkins lekéste a buszt, nem ment el Prince Hendersonnal turnézni, s így hazatért. Meglátta a nyitott ajtót, a felforgatott lakást, és mindent megértett. És akkor Freddie Hawkins arra gondolt, hogy a kurva anyját a világ legjobb trombitásának, aki már nem is a világ legjobb trombitása, a kurva anyját neki. De aztán eszébe jutott, amikor egyszer őt szedte fel az utcasarkon Prince Henderson, amikor neki folyt egybe taknya-nyála, őt vitte haza magához, és hagyta ott a saját ágyában s ment el aztán turnézni, s hogy akkor ő hogyan kelt fel az ágyból, szedett össze mindent, ami mozdítható, és vitte el a zaciba, hogy a szerzett pénzen heroint vegyen. Erre gondolt, és elindult felkutatni a világ legjobb trombitását, akit meg is talált, immár belőve. Akkor megint fölnyalábolta, elvitte a lakásába, ahol kiürítette neki a hálószobát, nem maradt benne más, mint egy matrac, fogta a jazztrombitást, lefektette, aztán kiment és rázárta az ajtót. Egy hétig rá se nézett. A trombitás veszettül szenvedett, de végül nem döglött bele, és egy hét után jobban lett. Akkor bejött hozzá Freddie Hawkins és azt mondta neki: „A kurva anyádat. Az első gázsid az enyém lesz. De most aztán gyakorolj!” És adott neki egy trombitát. És akkor a világ legjobb jazztrombitása játszani kezdett, a Yesterdays-t fújta, aztán a Lover man-t, s bár eleinte rozsdásan szólt, egy idő után belejött, egy hét múlva pedig már a róla elnevezett helyen lépett föl. Ismét ő volt a világ legjobb jazztrombitása, a negyvenéves férfi, New Yorkban, mert hiszen hol másutt. A tanulságot pedig vond le magad, nyájas blogolvasó.
