A negyvenéves férfi felfelé tartott a hegyre.
Az esti gyorssal érkezett, az utolsó vonattal, már sötétben. Mint annak idején a nagyapja, aki a hegy tetején lévő házat vette, s aki attól kezdve, tíz éven keresztül, minden márciusban elköltözött a hegy tetejére, a városból, ahol élt, ahol a családja élt, a felesége (a nagymama), a lánya (a negyvenéves férfi anyja), és az unokák, köztük az akkor még nem negyvenéves és nem is férfi, az unokák, akikre a nagymamának vigyáznia kellett, s így nem tudott a nagypapával együtt elköltözni a hegy tetejére, majd csak nyáron, már az unokákkal együtt jött ide. A nagypapa azonban jött, a nagypapa, aki gyermekkorától őrzött magában egy vágyat, hogy legalább egyszer az életében eltöltsön egy évet úgy a természetben, hogy annak mozgásából, rügyezéstől lombhullásig, egyetlen mozdulatot se mulasszon el. Eljött az idő, amikor ezt nem egyszer, hanem tíz éven át élte meg, még ha az esztendőt bő félévre csökkentette is, a tényleges rügyezéstől lombhullásig számított időszakra. Valójában azonban egyszer élte meg, ahogy unokájának, az akkor még nem negyvenéves és nem férfinak elmesélte később, egy nyáron, a hegy tetején lévő ház ámbitusán, egy nyári alkonyon, amikor elnehezült az ég, felhők gyűltek rajta, s hamarosan kitört a vihar, amely azonban őket, nagyapát és unokát nemhogy zavarta volna, ültek tovább az ámbituson, nézték a vihart, nézték a villámokat és hallgatták a dörgéseket, ők maguk is hallgattak, hogy aztán a vihar elvonultával újrakezdjék a párbeszédet, a nagypapa újra beszélni kezdjen, s elmondja ennek a gyermekkori vágynak a megvalósulását, mely tíz éven át minden évben megismétlődött, s mégis csak egyszer történt meg valójában, egyszer, amikor a nagypapa először átélte – s ez még csak nem is az első évben történt, mert az átéléshez időre van szükség, még ha nem is feltétlenül percekben mérhetőre -, s a többi már nem volt más, mint a gyönyör elmélyülése, majd a megszokás elhatalmasodása, amely érzések azonban már nem az átélés spontán tapasztalatát hordozták magukban.
A nagyapja akkor hatvan éves volt, ő pedig most negyven, gondolta a negyvenéves férfi, van-e az életkornak jelentősége bármiben, s van-e a ténynek, hogy ő nem a saját nagyapja, s olyan házba kapaszkodik most fölfelé az állomásról a macskaköves hegyi úton, mely házat nem ő szerzett, mely házat ő csak örökölt, ahogy örökölte a nagypapa vágyát a rügyezéstől lombhullásig tartó időszak átélésére, de még soha nem valósította meg, miként még házat sem szerzett magának, s talán ez az éjszakai út, fel a házhoz, sem teljesen az övé, ezt is csak úgy kapta, örökölte. Lehet-e így felmenni a hegyi házba? Lehet-e így célba érni, azon túl, hogy megérkezik az ember, a holdfénynél kitapogatja a zárat, kulcsot illeszt bele, ajtót nyit és belélegzi a télire eltett ház dohos leheletét? Lehet-e így áltatnia magát az embernek, hogy átélheti azt, amit átélni akar, ahogy a nagypapa, egyszer, átélte a rügyezéstől lombhullásig tartó időszakot. Lehet-e akarni így bármit egyáltalán, ami ennek az ideutazásnak a célja? A negyvenéves férfi szilenciumot és böjtöt kívánt tartani a hegy tetején lévő házban.
Eljött a városból, mert úgy érezte, eljött az ideje a szilenciumnak és a böjtnek, negyven órás böjtnek, ahogy Krisztus negyven óráig feküdt a sírban. Úgy gondolta, megérkezik aznap este, kipakol, lefekszik, másnap korán kel, s egész nap sétál majd, bejárja a hegyet, amelyet már annyiszor bejárt, a gyermekkori nyarak idején, s később, a férfikor kezdetén, majd előrehaladtával, bejárja a hegyet, egyedül, mint kamaszként, amikor csak ábrándozott arról, hogy egyszer majd bejárja másvalakivel is (s aztán persze eljött annak is az ideje), aztán fiatal férfiként, amikor először maradt egyedül egy hosszú kapcsolat után, de amikor továbbra is arról ábrándozott, hogy majd eljön megint az ideje, amikor másvalakivel járja be, s most, amikor másnak jött el az ideje, ismét az egyedüllétnek, aminek azonban most már nem az ábrándozásról, hanem a böjtről és a szilenciumról kellett szólnia. A szilenciumról, hosszú hetek és hónapok beszédessége után, amikor a negyven éves férfi beszélővé alakult, vagyis olyasvalakivé, akinek létszükséglete, hogy élőszóban megossza másokkal azt, ami vele az elmúlt időszakban történt, s ami miatt ismét egyedül maradt. Hosszú beszédes időszak, túlbeszélt, mindent kibeszélt, és talán mégis semmit mondott időszak, amelyre azonban életmentő szükség volt, hogy aztán óhatatlanul elkövetkezzék rá a hallgatás. A hallgatás, amely azonban nem azonos a szilenciummal. A hallgatás lehet olyan, amikor egyszerűen kifullad az ember a sok beszédben, ráébred, hogy hiába beszélt, alig mondott valamit, s azt a valamit is imamalomként őrölte. Elhallgat, mert nincs többé mit mondania. A szilencium viszont az, amikor lenne mit mondani, sőt a lényegeset lehetne már mondani, de az ember hallgat, mert vannak dolgok, amelyekről hallgatni kell, ám úgy kell hallgatni, negyven órán keresztül, hogy az beszédesebb legyen minden beszédnél. Így gondolta a negyvenéves férfi, s tudta, hogy erre fel kell készülnie, hallgatással, de könnyed, egynapos hallgatással kell felkészülnie rá, olyan hallgatással, mely nem szól semmiről, szószátyár kis hallgatás csupán, ahogy a hosszútávfutó könnyű kocogással készül a másnapi maratonra.
A böjtre is fel kell készülnie, tudta ezt is. Könnyű ebéddel, s még könnyebb vacsorával kell felkészülnie, de főként ráhangolódással. A böjt nem azonos a nem evéssel, ahogy a szilencium sem azonos a puszta hallgatással. A böjt nem koplalás, nem éhezés, nem korgó gyomor, kiguvadt szem, hogy jaj, mikor ér már véget, lehessen végre falni valamit, lehetőség szerint minél bőségesebbet. A böjt a lélek befelé fordulása, amikor a test különválik tőle, negyven órára legalábbis, nincs szüksége táplálékra, vagy ha lenne is, nem jelez, vagy ha jelez is, a lélek nem vesz róla tudomást. Erre kellett felkészülnie a negyvenéves férfinak, egynapos könnyű étkezéssel, s még inkább egynapos fokozatos befelé fordulással.
Tudta ezt a negyvenéves férfi, ennek tudatában ment fölfelé a hegyen, s azt is tudta, hogy minderre azért van szükség, hogy a lélek sötét éjszakája, amelyben egy ideje élt, fénnyé alakuljon benne, mert minden sötétség mélyén ott rejtőzik a fény, csak tudni kell előhívni, akár a fényképet a negatívból. Böjttel és szilenciummal. Negyven órással – vagy negyven napossal, mint Jézus a pusztában. De azt is tudta, hogy negyven naposra nincs, s talán soha nem is lesz felkészülve, még ha úgy tűnt is neki, az elmúlt negyven nap tükrében, amióta egyedül volt, mintha a pusztában élne. De tudta, hogy ez még nem más, mint önsajnálat és misztifikáció, a lélek önbecsapása, s ahhoz, hogy megértse, miért maradt egyedül, másra van szüksége: böjtre és szilenciumra.
Aztán megérkezett a házhoz, s minden úgy volt, mint képzelte. A holdfény is, a ház is, az ajtózár is, amelybe nagy nehezen beletalált a kulccsal, hogy aztán megcsapja orrát a szobabelső dohos lehelete. Tárva hagyta az ajtót, s belépett a konyhába. Ledobta cuccait, majd villanyt gyújtott. „Hozott Isten!”, köszönt hangosan, mint annak idején minden közös megérkezésnél a nagyapja, amikor már nem egyedül járt ide, hanem autóval kellett hozni. Aztán az első dolga volt, hogy előkeresse a cd-lejátszót, s a hozzávaló jazz-lemezeket, amelyeket még előző nyáron vett, potom áron, a közeli város nagyáruházában. Django Reinhardtot tett fel, méghozzá jól feltekerve a hangerőt, mert nyomasztónak érezte a csendet. S mivel a gyomra korgott, nyitogatni kezdte a konyhaszekrényeket, hátha talál valamit. Talált. Egy bontatlan doboz csokoládét. „Ez az!”, gondolta, „Ez kell nekem. Egy teljes doboz csokoládé alig valamivel kevesebb endorfint termel, mint egy közepes orgazmus.” Fogta a csokit meg egy széket, és kiült az ámbitusra. Hallgatta Djangót, nézte a holdfényes éjszakát, és tömte magába az édességet. Készült a böjtre és a szilenciumra.
