A negyvenéves férfi egy olyan időben járta meg a világ végét, amely idő talán nincs is,
nem azért nincs, mert már elmúlt, hanem mert soha nem is létezett, legalábbis abban a formában nem, amelyet a létezés szürke kiskatonái: a pénzügyminiszterek, jegybankelnökök és csúcsmenedzserek elképzelni képesek. De hát a negyvenéves férfi nem azért volt negyvenéves férfi, hogy úgy élje meg a létezést, mint holmi böhömautós csúcsmenedzser, és olyan megszokás szülte fogalmakban gondolkodjék, mint tér és idő kényszere. Egyetlen örök pillanatban élt, akár egy percbe zárt varázsló, aki már csak heccből is folyton folyvást egyazon folyóba lép. Ami meg a teret illeti, nos, sosem volt benne biztos, múltjának vagy jövőjének melyik táján járhat éppen, de egyértelmű volt számára, nem holmi kezdetleges külső valóság határozza meg létezése színterét. Ebből a hétköznapi állapotából ragadta ki egy meghívás, melynek részleteiről érdemes pontosan beszámolnunk.
A meghívás egy estélyre szólt és a világ végét jelölte meg színhelyéül. Ez önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy egy átlagos merészséggel megáldott emberpéldányt még az estély gondolatától is elrettentsen, hát még a meghívó átadásának körülményei. Ugyanis a negyvenéves férfi éppen abban a falatnyi helyiségben pakolászott, amelyet a lánynevelő intézet (melynek, afféle mindenesi munkakörben, akkoriban alkalmazottja volt,) igazgatónője bocsátott rendelkezésére iroda gyanánt, amikor a nyitott ablakon keresztül, a tavasztól illatozó légmozgás szárnyán beröppent egy égszínkék boríték, amely némi libegés után – akárha nem tudta volna eldönteni, fittyet hányjon-e a gravitáció törvényeinek – megállapodott az ütött-kopott padlószőnyegen. A negyvenéves férfi annyira megrökönyödött, hogy hirtelenjében arról is megfeledkezett: keze van, amivel lenyúlhatna a földre és lába, amely az ablakhoz vihetné, így mire fölocsúdott, már hiábavaló lett volna bárminemű tettes után kutatnia, nem maradt hátra más, mint föltépni a borítékot. A betűk megformázottsága nem mindennapi finomságú kézről árulkodott, így rejtélyes körülmények ide vagy oda, elhatározta: még ha boszorkányok falják is föl a férfiasságát (a gondolat egyszerre töltötte el tompa borzadállyal és kéjes borzongással) az estély fénypontjaként, ő bizony akkor sem fog ott dohosodni helyette a penészes falak között.
A világ végére gyorsvasút közlekedik, ezt bármely átlagos képzelőerővel megáldott emberi lény tudja, csak a megfáradt agyú választópolgárok tesznek úgy, mintha azzal munkába vagy, tudom is én, kirándulni járna az ember. Utána pedig a 8-as buszjáratot kell keresni, amely a helybeliek szerint nem létezik, s ez teljesen logikus is, hiszen ugyan ki szeretné, ha kiderülne, hogy a világ végén lakik, ám némi élelmességgel rá lehet jönni, hogy a 8-as nem a járat, hanem a buszállás száma, és akkor hamarosan már döcögni is kezd velünk az ósdi Ikarus, föl egy nagy hegyre, melynek tetején van a világ vége.
A világ vége egy hatalmas rét, amelyen lyukas gumiabroncsok és rozsdás vasdarabok hevernek csendéletként a vadvirágok között. A réten túl pedig a semmi, amelyből, akár szobamélyből a karácsonyfaégők, kikacsintgatnak a csillagok. Már egészen besötétedett, mire a negyvenéves férfi lekászálódott a buszról. Körülnézett, hátha várja valaki, majd a buszvezetőt kezdte keresni, hogy a visszaindulás időpontjáról érdeklődjék, de a sofőrfülke üresen tátongott, és hiába meresztgette a szemét, pillantása beleveszett az éjszakába. Na, jól nézek ki, még szerencse, hogy ebben a vaksötétben a kutya se lát, gondolta meddő iróniában keresve menedéket. Elindult az orra után, abban reménykedve, csak talál valamit vagy valakit, mielőtt a világ végén belezuhanna a végtelen feketeségbe.
Alig tett azonban néhány lépést, amikor megbotlott valamiben, és egy kacskaringós káromkodást hallatva térdre esett. Ám mielőtt még átadhatta volna magát az ingerültségbe fojtott önsajnálatnak, egyszerre kajánul csengő hang szólalt meg a közvetlen közeléből: „Ejnye, te negyvenéves, hát szabad ilyen kurva rondán beszélni!?”
Nem látott senkit, és ez még jobban megdöbbentette, mint a váratlanul hozzá intézett szavak. De hirtelen kéz nyúlt felé a semmiből, megragadta a karjánál fogva, és mintha valami láthatatlan erő mozgatná, ráncigálni kezdte maga után. Olyan volt az egész, mint egy álombeli utazás. Mintha nem is a saját lábán járna, röpült előre valamiféle macskaszem híján kivehetetlen ösvényen. Aztán pár pillanat múlva (legalábbis a negyvenéves férfinak úgy tetszett, bár felőle akár órák is telhettek el, annyira kívül került az időn) megállapodtak egy kerítés előtt, melyet homályosan megvilágított a háttérből előszüremlő sejtelmesen sárgás fény, és akkor a láthatatlan kéz elengedte, és visszahúzódott a sötétségbe, mint búvóhelyére a megriadt kígyó. A negyvenéves férfi újfent egyedül maradt, bár kérdéses volt számára, addig is volt-e egyáltalán valakivel.
Némi töprengés után belökte a kaput, és óvatosan közelíteni kezdett a kert végében megbúvó faház felé, amely a lassan szétterülő lámpafényben úgy bontakozott ki előtte, mint a hétköznapi valótlanságra tehénkedő látomás. És ahogy kezeit szemellenzőként használva megállapodott a pöttöm terasz előtt, feje fölül az előbbi hangot hallotta megszólalni: „Szia, negyvenéves, csak hogy ideértél! Hol a frászba kódorogtál idáig?!”
Fölnézett, és a ház tetején lovagolva vörös hajú lányt pillantott meg, aki egy irdatlan konyhakést forgatott az ujjai között. Olyan, mint egy részeg takarítónő, gondolta a negyvenéves férfi önmaga számára is meglepő hasonlattal, hiszen a lány sem ittasnak nem tűnt, sem takarítónőre nem emlékeztetett, lényét valahogy mégis mindennél jobban áthatotta a hasonlatba foglalt jelleg. De még a végére sem érhetett eszmefuttatásnak, amikor a lány váratlanul meglendítette a kést, amely kiröppent a kezéből és közvetlenül a negyvenéves férfi lába mellett fúródott a talajba. „Hé!”, sikkantotta a negyvenéves férfi, és immár teljesen fölöslegesen félreugrott. „Bocs”, mondta a vörös hajú lány, „te álltál rossz helyen, elvégre csak oda dobhattam.” És mindezt olyan magától értetődően jelentette ki, hogy a negyvenéves férfi elszégyellte magát, és eszébe sem jutott föltenni az egyébként logikusnak tetsző kérdést: ugyan már mi a búbánatnak kell késeket hajigálni a háztetőről. „Különben is inkább nézz körül”, utasította a vörös hajú lány, majd hozzáfűzte, „mintha otthon lennél.”
A negyvenéves férfi megfordult, és azt kezdte vizsgálni, vajon mit kéne néznie egy éjszakai nyugovóra tért kerten, amikor egyszerre megpillantotta a távolban villódzó fényeket. A városka fényei lehettek, amelynek buszállomásáról följött a hegyre, de föntről nézve olybá tűntek, mint egy távoli és beváltatlan ígéret. Valami, ami felé elég tenni egy lépést és az a valami is ugyanannyit távolodik, ám egyben közelebb is jön ugyanennyit, mert lényege az állandó megfoghatatlan távolodás-közeledésben van. Mint az a néhány házból álló település, amelyet egyszer, egy idők mélyén megbúvó (tehát az emlékezés logikájának megfelelően talán soha nem is létezett) pillanatban, egy lövészárok mélyéről látott fényeivel fölvillanni a messzeségben, és amely akkor, húsz évvel azelőtti önmagának (vagyis annak a valakinek, aki akkor épp volt) egyszerre jelentette a semmit és a mindent.
Amikor visszafordult és a háztetőre esett a pillantása, a lány már nem volt sehol. Zavartan ment a ház ajtajához, és félénk kopogtatás után benyitott. Kis helyiségbe jutott, amelyben nem volt senki, viszont a szoba végében másik ajtó nyílott. Mögötte újabb szoba újabb ajtóval, és így tovább, kintről nézve nem is képzelte volna az ember, hogy ennyi helyiség fér egy ekkorka faházba. Ahogy sorra nyitogatta az ajtókat, egy tréfás mesében (vagy inkább hagymázos álomban) érezte magát, melyben minden egyes epizód vége csupán egy újabb történet kezdete, és az egészből képtelenség kigabalyodni, és már látta maga előtt, hogy örök időkig fog bolyongani ebben az elvarázsolt viskóban, elvégre a világ végén jár, vagy mifene, onnét pedig csak egy lépés a végtelen. Ám egyszerre az egyik (utolsó?) ajtó előtt megtorpant: mögüle ugyanis halk zeneszó szűrődött ki. És ahogy lenyomta a kilincset, a szoba közepén egy lányt látott ülni, aki könnyed mozdulatokkal, a húrokat szinte nem is érintve hegedült. A negyvenéves férfi önkéntelenül is a kezére nézett, és az a benyomása támadt, hogy csak ez a kéz írhatta a meghívó sorokat. A lány pedig befejezte a játékot, tekintetét a negyvenéves férfira emelte, és azt mondta: „Jó, hogy itt vagy. Már régóta várlak. Unalmamban hegedültem egy kicsit. Ismered Kurtág Örökmozgóját?”
És akkor a negyvenéves férfi, akinek derengett valami kiskamaszkorából, amikor a szülei haladó értelmiségiekhez illően, valahányszor rosszul viselte magát, kortárs zenei koncertekre cipelték, arra gondolt, igen, talán, de végül csak annyit szólt, hogy ő a vörös hajú lányt keresi.
„Én vagyok a vörös hajú lány”, felelte a lány, akinek egyáltalán nem volt vörös a haja, de még mielőtt a negyvenéves férfi tiltakozhatott volna, hozzátette:
„Én vagyok a vörös hajú lány, aki késeket dobál a háztetőről, és én vagyok a láthatatlan kéz, amely végigcibált téged az ösvényen, és én vagyok az ablakon belibegő égszínkék boríték, meg az éjszaka is vagyok, s az éjszakából kiragyogó távoli fények, s főként én vagyok a hegedűszó, amely egyszerre együttlét és végtelen magány. Minden vagyok és semmi sem vagyok. El kellett jönnöd a világ végére, te negyvenéves, hogy legyél végre valahol, ne csak abban a penészes irodában. Most ülj le, és hallgasd a zenét!” És játszani kezdett.
A negyvenéves férfi pedig letelepedett a földre, és arra gondolt, talán már sosem téved vissza a valóságba, de még mindig jobb hegedűszót hallgatni a világ végén, mint égszínkék borítékokra várni egy lánynevelde gondnoki irodájában. Aztán gondolatait elnyelte az áramló dallam.
