A negyvenéves férfi mesélt:
„Akkor már negyedik órája hallgattunk a Remetével. Ott ültünk kamrányi szobácskájában, előttünk az asztalon egy üveg vörösborral, amelyből csak nagy néha kortyolt valamelyikünk, és füleltük egymás némaságát. Pontosabban nem is tudom, hogy ő mire figyelt. Talán a belső hangokra, talán azokra sem. Frontérzékeny napja volt, reggeltől kezdve fájt a feje, a legrosszabbkor toppantam be hozzá, meghívatlanul. Persze ő is jött már hozzám hajnali háromkor, tökrészegen, nem is egyszer (az egyik esetre külön emlékszem, amikor egy Burger King koronával a fején állított be, és mámorában a szekrénybe hugyozott), de az még annak idején volt, egy másik életben, léha novellista korszakában, mielőtt még regényírásba vágta volna a fejszéjét (mert a regényírás bizony favágás, ezt minden valamirevaló irodalmi iparosember jól tudja). A Remete már lassan húsz éve dolgozott nagyregényén, amelyben nemcsak az élet, hanem az életen túli tapasztalás teljességét is meg akarta örökíteni – mert a Remete nem holmi tolsztojánus realista, hanem sokkal inkább neomisztikus szürrealista íróember volt. A nagyváros nyüzsgéséből leköltözött a szüleihez vidékre, amolyan önkéntes száműzetésbe, minek következtében a fővárosi irodalmi körök előbb némi csodálattal elegy iróniával remeteként kezdték emlegetni, utóbb pedig egész egyszerűen elfeledkeztek róla, ahogy valójában mindenkiről elfeledkeztek, akinek a szájszagát nem érezték állandó öt centiméternyi közelségből. A Remete leköltözött a szüleihez, pontosabban föl, az északi határ mellé, a lustán hömpölygő nagy folyó partjára, és semmi mással nem foglalkozott, mint írta a regényét. Bár ez utóbbit a szülei, egy nyugalmazott rendőrkapitány és felesége, Teca néni, akinél jobban senki sem értett a hurkatöltéshez, rendszeresen és előszeretettel vonták kétségbe. Számukra az a munka, ami abból áll, hogy valaki egész nap teng-leng a lakásban, délben kel és hajnalban fekszik, újságot olvas és napjában ötször kávézik, hogy aztán bizonyos időközönként eltűnjék a szobájában, gondosan magára zárja az ajtót, és hosszú időn keresztül ne hallatsszék az égvilágon semmi (a szülők néha fülüket tapasztották az ajtóra, de semmi neszt, még egy pisszenést sem tudtak kivenni, mintha csak fiúk valami merőben szégyenletes és takargatnivaló szenvedélynek hódolt volna ilyenkor), majd pedig idő múltán olyan ábrázattal jelenjék meg ismét közöttük, mintha legalábbis a kínai nagy falat mozgatta volna meg könnyebb testmozgás céljából – egyszóval számukra az ilyen munka nemhogy munkának, de még tisztességes időtöltésnek sem számított. „Úgy folyik ki az idő a kezedből, édes fiam, mint likas bélből a hurkatöltelék.”, mondogatta a nyugalmazott rendőrkapitány, aki nagyon szeretett hasonlatokban beszélni, a felesége pedig csak bólogatott, mert ő meg bólogatni szeretett a férje hasonlatai hallatán. A Remetét viszont ez cseppet sem zavarta, hozzászokott már ahhoz, hogy még irodalmi körökben is csodabogárnak tartsák, mit várjon akkor a szüleitől, akik csak arra jók, hogy nemzzék, táplálják, és adott esetben eltemessék az embert.
Így élt hát a Remete a nagy folyó partján, és dolgozott immár tizedik éve a regényén, amiből én még egyetlen részletet sem láttam, csak hatalmas paksaméta dossziékat, amelyek az íróasztalát díszítették, de amelyeket sosem nyitott nekem ki, mondván, az emberből is csak a teljes érdekes, ki kíváncsi holmi gazdátlan fülekre meg orrokra, hogy a farkakról ne is beszéljünk, hunyorított cinkosan, én pedig nem erőltettem a dolgot, ismerve a Remete ellentmondást nem tűrő természetét (ő, aki annyira kenyérre kenhető volt minden más emberrel kapcsolatban, mondhatni kaméleon, ahogy gyakran neveztem volt őt abban a másik életben, amikor oly sűrűn áldozott engem föl a pillanat hevében újsütetű barátságok oltárán – magával, saját dolgaival szemben azonban hihetetlen kemény tudott lenni, ahogy például képtelenség volt kimozdítani önkéntes száműzetéséből és rábírni egy-egy fővárosi kiruccanásra), így készülő regényének pusztán a legendáját ismertem, és alakítottam ki magamban ily módon egy születőben lévő remekmű képzetét.
Most azonban már negyedik órája ültünk és hallgattunk, a Remete hatalmas, frontérzékeny homlokán szabad szemmel is láthatóan mélyültek a ráncok. Úgy éreztem, terhére vagyok, mégsem tudtam magam indulásra bírni. Jól esett elüldögélnem ebben a számomra gyümölcsöző némaságban, melyből egy nagyregény ígéretét reméltem a magam számára kihallani. Ekkor már közel tizedik éve készültem végre papírra vetni a bennem motoszkáló álmokat, amelyek az ötletgyúlás eufóriájában már-már világraszóló látomásokkal kecsegtettek, de amint íróasztalom elé ültem, mindig kicsinyes szenvelgésekké vedlettek. Ezt a lelkiállapotot előszeretettel magyaráztam a koncentráció hiányával, ami kizárólag a tanári munka robotjának fásultságából fakad, és ilyenkor önsajnálattól terhes megvetéssel szemléltem az asztalon roskadozó és kijavításra váró dolgozathegyeket.
A Remete szobájában ülve azonban úgy éreztem, végre kiszabadultam dolgozószobám rabságából, és beleszagolhatok a szabadon áradó ihlet légkörébe. És ebből az elképzelésemből önmaga romjaiban üldögélő cimborám látványa sem tudott kibillenteni. Minden alkalommal úgy szálltam vonatra a központi pályaudvaron, mint aki valamiféle ismeretlen és titokzatos tartomány felfedezésére indul. És ezen az érzésemen az sem változtatott, hogy évente minimum három-négyszer tettem meg ugyanezt az utat, és nagyregényem kezdőmondatát, amelyet pedig annyiszor fogalmaztam már meg az utazás során, hazatértem után még sosem sikerült elfogadhatóan papírra vetnem. Mindig csak talányos szókapcsolatok, idétlen mondattörmelékek meredtek vissza rám a füzetlapról. Mindez azonban cseppet sem vont le abból a teljességérzetből, ami akkor fogott el, amikor vonatom elérte a nagy folyó partját, és bekanyarodott a hegyek közé, melyeknek egyikén úgy árválkodott az egykori királyi vár romja, mint egy távoli és beváltatlan ígéret. És aztán leszálltam a kis állomáson, amelynek restijében már annyi, de annyi gyomorkeserűt öblítettünk le hűsítő sörrel, és végigcaplattam a valamelyik történelmi nagyságunkról elnevezett főutcán, miközben félszemmel azt lestem, nem biciklizik-e valahol szembe a Remete, akinek még sosem sikerült idejében az állomásra érnie a fogadásomra, amit aztán az utóbbi évek egyre frontérzékenyebb korszakaiban inkább eleve meg sem kísérelt. Aztán rákanyarodtam a kálváriadombra, melynek stációi mindig a Remete egykori hajnali hazatéréseit jelképezték számomra, amikor a bokrok takarásában hol a száján, hol bizonyos kevésbé magasztos testrészén távozott belőle az est némely zavaros emléke; hogy aztán fölérjek a feszülethez, ahol egyszerre kitárult a folyó bekanyarogta táj, és különösen alkonyati fényhatásban az a gondolat ébredt bennem, hogy ilyen környezetben csakis neomisztikus látomások születhetnek az ember agyában. Innen aztán keskeny ösvény vezetett tovább a Remetéék házához, ahol a ház másik frontján lakó körorvos hatalmas kutyájának csaholása fogadott. A kutyától meglehetősen tartottam, mint afféle, a kutyát leginkább csak kutyaszar formájában ismerő nagyvárosi értelmiségi, így mindaddig türelmesen vártam a kertkapu előtt, amíg elő nem tűnt a Remetének a regényírás terhétől roskadozó alakja.
A negyedik óra végére a Remete rendületlen hallgatása csak megérlelte bennem az indulás gondolatát. Úgy tudott hallgatni, olyan megátalkodottan, hogy ezzel a hallgatással hegyeket lehetett volna megmozgatni. Végül engem is megmozdított, kiragadva merengő kábaságomból, töltöttem magamnak egy búcsúpohárral, és a hazatérés hangulatába próbáltam belekényszeríteni magamat. Amennyire szerettem a megérkezést, annyira ódzkodtam a visszaúttól. Teljesen stílustalannak éreztem a kálvárián való lenyargalást, amikor az embernek már semmi más gondja nincs, mint hogy le ne késse a vonatot. És aztán a lassú kínlódás hazafelé a szánalmasan harákoló ócska szerelvénnyel, melynek lerobbantsága ilyenkor még szembetűnőbb, és rázkódásával, gyér világításával az olvasást is meddő erőfeszítéssé változtatja. Gyűlöltem a visszatérést az üres lakásba, ahol nem vár más, mint nagyregényem kezdőmondatának szánalmas variációi és a sosem kisebbedő dolgozatkupac az íróasztal sarkán.
Elnyomtam egy félsóhajt, és nyögvenyelősen feltápászkodtam a fotelből. „Már mész?”, kérdezte a Remete - ez volt az első mondata az elmúlt négy órában, és úgy nézett rám, mint aki távozásom után be szándékozik kászálódni a koporsójába. „Megyek.”, mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, amivel első sorban a saját ellenállásomat igyekeztem legyőzni. „Kikísérlek.”, köhintette a Remete, majd gyorsan hozzátette, mielőtt félreérthettem volna, „A kertkapuig. Nehogy a kutya megkóstoljon.” „Igaz, a kutya.”, jutott eszembe, miközben fejembe nyomtam a kalapomat, és arra gondoltam, hogy talán még ezzel a kutyával is megbarátkoznék, ha nem kéne visszamennem abba a másik életbe. Megöleltem a Remetét, kiléptem a kapun, és elindultam a kálvária felé.”
