A negyvenéves férfi

Ezzel egy időben a Remete ezt mesélte:

„Kilépett a kapun, és elindult a kálvária felé. Láttam magam előtt, amint aláereszkedik a stációk között, ahol annak idején annyiszor, de annyiszor támolyogtam hazafelé, s ahol már időtlen idők óta nem jártam, miként jó remete módjára a vonatok indulási idejét sem ismertem már. A vonatokét, amelyek visszavihetnének a fővárosba. A kínosan harákoló kisvasútét, amellyel megérkeztem majd tíz évvel ezelőtt, vállamon a kiselejtezett málhazsákkal, kezemben nagyapám viharvert írógépével, és betoppantam a szülői házba. Anyám jó szokásához híven hurkát töltött a konyhában, és a csodálkozástól nemcsak a szája maradt tátva, de még a hurkabél is kiszakadt, és a lyukon kígyózni kezdett kifelé a töltelék. Apám, aki atlétatrikóban üldögélt mellette, találta meg előbb a szavakat: „Hát te?”, kérdezte döbbenten – és ez az ő nyugalmazott rendőrkapitányi szájából úgy hangzott, mintha visszamenőlegesen is beismerné minden egykori túlkapását, amelyek közül azonban egyedül a nemzésemmel nem tud elszámolni önmagának. „Hát én”, feleltem az ajtóban állva, majd hozzátettem a nagyobb nyomaték kedvéért, „Hazajöttem.” „Úgy érted, végleg?”, kérdezte apám, aki nagyon pontosan tudott a hangsúlyokból olvasni. „Végleg.”, válaszoltam. „És mit fogsz csinálni?”, kérdezte apám, mintha kihallgatáson lenne. „Regényt írok.”, mondtam, és hogy elejét vegyem a további vallatásnak bevonultam a szobámba.

Tíz éve írtam a regényemet, és ez alatt az idő alatt szépen lassan minden kapcsolatom megszűnt a külvilággal. Nem volt ebben különösebb tudatosság a részemről, egyszerűen az életfunkcióim változtak meg, ahogy a súlytalanság állapotában is másként kezd el viselkedni az ember szervezete. Pedig nem is én váltam valójában súlytalanná, hanem az élet körülöttem. Tíz éve írtam a regényemet, és ez alatt a tíz év alatt a regényen kívüli valóságnak fokozatosan halványodtak el a kontúrjai. Tíz évet mondok, holott ennek az időtartamnak már semmi jelentése számomra. Csak leírt és kihúzott mondatok léteznek, amelyek összekötik a nappalt az éjszakával. Az idő valóban kifolyt a kezem közül, ahogy apám előszeretettel mondogatta, de csak azért, hogy beszivárogjon spirálfüzetem lapjai közé.

            A regényen kívüli valóság a kálvárián túl kezdődött, ahol az ember kiérhetett az állomásra, fölszállhatott a vonatra, és megtehette az utat visszafelé. A kisvasúttal, amely hosszasan döcögött a nagy folyó mentén, a hegyek között, melyeknek egyikén úgy árválkodott az egykori királyi vár romja, mint egy távoli és beváltatlan ígéret, majd beért a falvak közé, amelyek úgy adtak hírt a nagyváros közelségéről, mint hűséges, de merőben önállótlan csatlósok, és végül kínkeservesen, utolsókat rúgva beküzdötte magát az esti állomásra (ebben a nagyvárosban valahogy mindig éjszaka volt, mintha csak lakói az olcsóbb költségvetés kedvéért egyetlen állandó díszlettel dolgoznának), ahol aztán az ember lekászálódott  a rosszul kivilágított peronra, körülnézett a szétszórt csikkektől, üres üvegektől és hajléktalanoktól hemzsegő pályaudvaron, és egyszerre úgy érezte, hogy oly hosszas távollét után ismét visszatért  a valóságba.

Mindez azonban csak egy álom kegyes hazugsága. A spirálfüzeten kívül ugyanis nem létezett valóság. Ott tornyosodtak a füzetek  az íróasztalom sarkán, tíz év termésével – tíz év terméketlenségével. Tíz éve próbáltam helyreállítani a kálváriát minden egyes stációjával, amelyeknél annak idején oly előszeretettel távozott belőlem az est némely zavaros emléke – de mintha ezek a szép lassan elhomályosuló emlékek az egész útvonalat magukkal vonták volna a régmúlt dolgok árnyékvilágába, a kálvária járhatatlanná vált, a keskeny ösvényt gyom lepte be, amióta a málhazsákommal a vállamon, kezemben nagyapám írógépével fölkapaszkodtam rajta, és bevettem magam íróasztalom látszólag atombiztos fedezékébe. Ott ültem a füzet előtt, és próbáltam rekonstruálni a kálváriát, hogy lejuthassak az állomásra, amely összedőlt, amióta az utolsó vonatról leszálltam – hogy romjaiból újjáépítsem  az állomásépületet, ismét lerakjam a fölszedett síneket, visszadugjam a bakter szájába a kipottyant sípot, és útjára indítsam a veszteglő kisvasutat. De hiába ültem tíz éve a füzet előtt, hiába sorjáztak egymás után papírra küzdött mondataim, ezek a mondatok megannyi őrült kamikázeként mintha eleve a pusztulásra vártak volna, csak írtam és húztam őket, szánalmas építészként, aki szavaiból alkotná meg a valóság falát, amit leírtam estére, kihúztam reggelre, amit leírtam reggelre, kihúztam estére, és apám képtelen volt megérteni, miért nevezem  munkának, ha telik a papírkosár. Gyűltek a spirálfüzetek, de nem körvonalazódott az áhított valóság, a vasútállomás csak nem került közelebb hozzám. 

             Ültem az íróasztalomnál, mint tíz éve minden áldott nap, mert akkor is ott ültem, amikor csak tengtem-lengtem a lakásban, vagy újságolvasást mímeltem, de főként apám számon kérő tekintetét kerülgettem, ültem az íróasztalomnál, a nyitott spirálfüzet előtt, és próbáltam visszaírni magamat az életbe.

            Az életbe, ahová oly durván és elhamarkodottan kísérelt meg visszaragadni ez a délutáni látogatás. Ezért nem szerettem az ilyen partizánakciókat. Mindig gondos előkészületekre, egyeztető tárgyalásokra volt szükségem, ha valaki – lehetőleg minél ritkábban – jött hozzám. Ahogy másnak is idő kell, amíg megfelelően fölkészül egy rendkívüli alkalomra, farsangi mulatságra vagy a saját kivégzésére, puccba vágja magát, hajat daueroltat és fölveszi az utolsó kenetet, úgy nekem napokba telt, amíg kikászálódtam a spirálfüzetemből és fogadóképesre sikáltam az agyamat. És még akkor is úgy hallgattam látogatóm beszámolóját, mintha egy olyan nyelvet beszélne, amin dadogtam ugyan valamikor, de aminek a szókincse gyakorlás híján szinte nyomtalanul hullott ki az agyamból.

            Ugyanígy voltam a telefonokkal is. Úgy berregtek bele ezek a hívások dolgozószobám csöndjébe, mintha vészjelzések volnának. Mindig a legrosszabbtól tartva caplattam oda a készülékhez, és mindig igazam lett, mert a vonal végéről az élet jelentkezett dohánykarcos, kiélt hangján, és kezdett azonmód fülhasogató rikácsolásba. Ilyenkor percekig szólni sem tudtam, és olyan riadtan figyeltem a semmiből áradó fecsegést, mintha forródróton hívott volna a túlvilág.

            Ezért hallgattam egész délután, csak nagy néha kortyolva a vörösborból is, mert ráadásul még a fejem is fajt. Megfájdult a fejem a nagy hallgatásban, amire nem készültem föl eléggé, és amiből csak úgy áradt valami távoli, de átható morajlás, mintha a tenger zúgott volna egy kagyló mélyén, és én jól tudtam, hogy minek a hangja ez. Mert ebben a morajlásban tisztán elkülönültek azok a zajok, amelyek annak idején a mindennapjaimhoz tartoztak: albérleti szobám ajtajának olajozatlan nyikorgása, főbérlőm rekedt nevetése a fal túlsó oldalán, egy nő elfulladó sóhaja a mámor önkívületében, pezsgősüveg dugójának pukkanása egy éjszakai mulatság lármás félhomályában, és még megannyi sejtelmes neszezés, amelyek egy szunnyadó lélek belső zörejeit alkotják. Mindez azonban olyan messziről hallatszott, mintha nem is én éltem volna át, hanem csupán hallomásból ismerném, egy motyogó aggastyán zavaros meséjéből, amire nem is nagyon figyel oda az ember, bólogat csupán rá gépiesen, igen, igen, persze - így bólogattam én is magamban, és hallgattam egész délután, arra gondolva, hogy mindez már végérvényesen csak a papíromon nyerheti vissza valóságos alakját.

            Ültem a szobámban, előttem az asztalon a nyitott füzettel, leírtam a mondatot: „Akkor már negyedik órája hallgattunk a negyvenéves férfival”, és komótosan, mint egy remetéhez illik, elindultam a kálvária felé.”