A negyvenéves férfi katolikus pap volt a világ végén, egy mesebeli parókián.
Ott élt negyven évig, Trabanttal járta a környék falvait a legnagyobb télvíz idején is, misézett, esketett, temetett, s fogadta a családtagjait, akik disznót öltek nála, vagy csak eljöttek a városból a világ végére kipihenni magukat és jól lakni a negyvenéves férfi szakácsnőjének legendás bablevesével és túrós csuszájával. Időnként aztán mások is eljöttek hozzá. Nagy autóval jöttek, ballonkabátot viseltek, és hosszan elbeszélgettek vele. Olyanokat mondtak, hogy gondolja meg, és hogy a városban mennyire más az élet, ő csak tudja, elvégre püspöki titkár volt, s akár most is lehetne, nem kéne ezért sokat tenni, ilyeneket mondtak, és üldögéltek a paplak ebédlőjében. A negyvenéves férfi pedig csak mosolygott, és nem mondott nekik semmit. Majd csak abbahagyják. Abba is hagyták. De előbb szokás szerint fenyegetőztek. Hogy majd még megbánja, tudnak ők másképp is beszélni, és hogy rohadt csuhás. De ő ezen is csak mosolygott. Úgyis elmennek. El is mentek. Majd még jövünk, mondták előtte. És tudta, hogy igen, jönnek. De egyszer aztán majd nem fognak jönni. És valóban: egyszer nem jöttek többé. Ő pedig ott maradt a világ végén, egyedül, de sohasem teljesen egyedül. Ott maradt és élte a maga falusi papéletét. Misézett, esketett, temetett. Fogadta a vendégeit. És ha olyan vendége volt, akihez bizalommal szólhatott, mesélt. Ezt mesélte:
„Egyszer csak megálltunk valahol, nem ismertem a helyet. Kiszállítottak és bevittek egy vasbeton épületbe. Betettek egy tizenhat személyes zárkába egyedül. A zárkában jéghideg volt, az ágy pedig tömve millió és millió poloskával. Reggelente 130-140-et tapostam össze. Ágyéktól lefelé csupa seb lettem a csípésektől. Reggel ötkor volt az ébresztő. Fogja a kiblit, vigye ki! A csöbröt ki kellett vinni, ki kellett mosni, aztán gyorsan vissza. Az ember kapott egy rúgást, hogy minél gyorsabban menjen. Sohasem kaptam cellatársat, mindig egyedül voltam. Fogoly pedig volt bőven, de hozzám nem tettek be mást. Szeptember 8-án jött egy hideg szél. Még télen sem fáztam annyira, mint akkor. Északra nézett a cella. Szeptember 8-ától a következő év áprilisáig egyfolytában dideregtem. Havonta egyszer vittek fürödni. Még be sem álltam a tus alá, már ordítottak: kifelé! Heteken keresztül nem volt WC-papír. Egy darabot leloptam a felmosórongyból, kimostam, azt használtam. És irtottam a poloskákat. Április 9-én átvittek egy másik zárkába. Ott kicsit melegebb volt, de ott is egyedül voltam. Minden reggel tornásztam. Ezért rám ordított egy őr: itt nem lehet táncolni! Egyszer belém rúgott, mert rálépett a fűző nélküli cipőmre, és elesett. Röhögött rajtam, és amikor azt mondtam neki: nem valami tisztességes dolog kiszolgáltatott embereket megalázni, úgy hasba rúgott, hogy elveszítettem az eszméletemet. Ödémás voltam, ágyéktól a lábfejemig egyforma vastag. Sokat fulladtam. Egy éjjel kopogtattam, hogy kérek orvosságot. Dögölj meg rohadt csuhás! Ennyi volt a válasz, s becsukta a kis ablakot. Láttam, hogy így meghalok, elkezdtem hát tornászni, s néhány hét múlva lement rólam az ödéma. Nappal nem volt szabad aludni, mert akkor a falhoz állították az embert négy-öt órán keresztül. Így voltam tizennyolc hónapig magánzárkában. Augusztusban belépett egy orvos-százados, hogy megvizsgál. Százados úr, kérem, mit vizsgál rajtam? Tizennyolc hónapja magánzárkában vagyok, senki sem kérdezte, élek-e vagy halok, mit akar segíteni? Segíteni akarok, ennyit mondott. Az ajtóban ott állt egy egészségügyi szolgálatos, egy nő, akiről azt mondták, egy bordélyból került ide. Hírhedt volt arról, hogy amikor tetanuszt vagy valamilyen más oltást kaptunk, ugyanazzal a tűvel adta be mindenkinek. Rettegtünk tőle, mert sok volt a szifiliszes. Mondtam a századosnak, levetkőzöm, de ezt a nőt küldje el, mert katolikus pap vagyok. Elküldte, megvizsgált és aztán azt mondta: Kénytelen leszek hinni az Istenében. A civilek három-négy hónap után megbolondulnak a magánzárkában.”
Ezt mesélte a negyvenéves férfi, ha volt kinek. Ha nem, akkor misézett, esketett, temetett. Katolikus pap volt a világ végén, egy mesebeli parókián.
