A negyvenéves férfi húsvétra készült.
Nagycsütörtök volt, az utolsó vacsora és a gyász kezdetének napja, amikor a harangok Rómába mennek. S noha minden út, a negyvenéves férfié aznap este mégsem oda vezetett, hanem a konyhába, a saját lakása konyhájába, ahol báránycombot készült sütni vacsorára. Báránycombot, amely két hónapja raboskodott a mélyhűtőben, két hónapja nem került elő onnét, a negyvenéves férfinak két hónapja nem volt kedve főzni. S most, nagycsütörtökön, a gyász, de egyben a remény napján, amikor a negyvenéves férfi fehér pólót húzott magára, nem törődve a főzés esetleges következményeivel, úgy érezte, eljött az ideje az első vacsorának. Ideje végre főznie és ennie valamit, méghozzá azt a báránycombot, ami két hónapja ott maradt a hűtőben, ahelyett, hogy vasárnapi ebédnek készült volna el, de ugyan már kinek lett volna kedve vasárnap délben, egymagában ebédelni. Minden bizonnyal Jézus sem ette volna meg az utolsó vacsorát, ha egyedül lett volna, mint utána a Gecsemáné kertben vagy később a kereszten, amikor atyjához panaszkodott, miért hagyta el, már csak azért sem ette volna meg, mert akkor nem lett volna, aki vele együtt nyúl a tálba, hogy aztán elárulhassa. A negyvenéves férfinak voltak ugyan tanítványai, minthogy tanár volt, de ezek a tanítványok csak óvatosan és fenntartásokkal követték őt, dehogy jutott eszükbe egy tálba nyúlkálni vele és holmi koszos garasokért rendőrkézre adni. Így a két hónappal korábbi vasárnapon, amikor egyedül maradt a lakásban az ebéd előkészületei közben, a negyvenéves férfinak sokkal inkább azon járt az esze, miért hagyták egyedül, mintsem azon, hogyan készítse el a báránycombot, amely így a hűtőben maradt, majd átkerült a mélyhűtőbe. „Na de majd ma este”, gondolta a negyvenéves férfi, „a remény napja van ma, megeszem a bárányt, írmagja se maradjon a gyásznak.”
Zöldcsütörtök volt, a negyvenéves férfi zöld fürdőköpenyben üldögélt számítógépe előtt, s az előző napra gondolt, nagyszerdára, amikor nem történt vele semmi különös, ahogy valamivel több mint kétezer évvel azelőtt sem történt talán semmi különös a szerdai napon, hacsak a Sátán nem akkor ment bele az iskariótiba vagy kariótiba, aki valójában Galileából származott, és miért, miért nem, talán pénzért, talán másért, talán csak azért, mert belement a Sátán, elárulta mesterét, akit aztán keresztre feszítettek – talán aznap ment bele, talán korábban, a negyvenéves férfival mindenesetre nagyszerdán nem történt semmi említésre méltó.
Hacsak az nem, hogy este találkozni ment valakivel, egy fiatal lánnyal, egykori tanítvánnyal, aki annyira még követte őt, hogy találkozóra hívja, de annyira már nem, hogy vacsorát költsön el vele, s együtt nyúljanak a tálba. Persze ez egyébként is stílszerűtlen lett volna nagyszerdán. A negyvenéves férfi mindenesetre elment a találkozóra, melynek színhelye egy cukrászda volt a körúton, ahol korábban, nemhogy két hónappal, hanem mesebeli hét évvel azelőtt megismert valakit, aki nem tanítványa volt, hanem valami teljesen más, egészen egy hat év tíz hónappal későbbi vasárnapig - most azonban, nagyszerdán, két hónappal az ominózus vasárnap után, a negyvenéves férfi az ex-tanítvány miatt ment oda. Ám amikor a megbeszélt időpontban odaért, a cukrászdát üresen találta, mint egy sziklasírt.
Rossz a hasonlat. Egyrészt ez az üresség nem volt hírnöke semmiféle pozitív reménynek, sőt sokkal inkább a bizonytalanságnak és a bosszankodásnak volt a hírnöke, másfelől nem is volt ez valódi üresség. Az egyik sarokban ugyanis ott ült valaki. Egy férfi, nagyjából ő is negyvenéves. A negyvenéves férfi ismerte ezt a negyvenéves férfit, abból az időből ismerte, amikor még nem egyedül kellett volna megennie a vasárnapi ebédeket, sőt olyan módon ismerte, ami még némi összefüggést is teremtett hét évvel korábbi cukrászdázások, két hónappal korábban elmaradt vasárnapi ebédek és mostani eseménytelen nagyszerdák között. A másik negyvenéves férfi ugyanis jól ismerte azt a valakit, aki a hét évvel korábbi cukrászdázás, majd a hat év tíz hónappal később elmaradt vasárnapi ebéd összefüggésrendszerében kulcsszerepet töltött be. Jól ismerte, közelről ismerte, együtt dolgozott vele. Most talán még többet is tudott róla, mint a negyvenéves férfi, mivel együtt élt egy nővel, aki egészen biztosan sokat tudott róla, hiszen a barátnője volt, és most, itt a cukrászdában, a másik negyvenéves éppen őt várta. És amíg várta, odaült a negyvenéves férfihoz. Beszélgetni kezdett vele, s minthogy a negyvenéves férfi nem volt beszédes hangulatában, leginkább ő beszélt. A másik negyvenéves férfi elmondta, mennyire boldog. Merthogy együtt van azzal a nővel, akire most vár. Ezt mondta, és közben kiitta a röviditalos poharát, majd kért még egyet. Kérdezte a negyvenéves férfit, ő nem kér-e. Ha nem, nem. Ő mindenesetre iszik még egyet, amíg megjön a nő, mert annyira boldog. Itt a húsvét. És ők együtt vannak. Igaz a gyerekek, a nő gyerekei kicsit nehezen kezelhetők, talán mert egy hónapja váltak el a szüleik, na de ő majd magához édesgeti őket. Erre való a húsvét. Élő nyúl, csokihegyek. Majd meglátják a kis szarosok, hogy mennyire jó pótapuka ő. Igaz, most kicsit depressziós, még gyógyszereket is szed rá, hangulatjavító, mifene, na de ez nem lehet akadálya a boldogságának. Meg a gyerekek se. Meg az elvált férj se, aki most húsvétkor nyilván újra bepróbálkozik, hogy visszaédesgesse magához a gyerekeit. Lesz majd élő nyúl meg csokihegyek. Ahelyett, hogy jobban vigyázott volna a családjára. Mondta a másik negyvenéves férfi, fölhajtotta a felesét, és kért még egyet. Aztán azt mondta: Itt a húsvét, érted, haver?!. És akkor belépett a cukrászdába a nő.
A negyvenéves férfi jól ismerte ezt a nőt. Illetve az túlzás, hogy jól, de ismerte. És annyira kötődött a gondolataiban a hétévvel azelőtti valakihez, vagy még inkább a két hónappal azelőttihez, főleg mivel egy munkahelyen dolgoztak, hogy kicsit olyan volt most számára, mintha az a valaki lépett volna be a cukrászda ajtaján. Meglátta őket, furcsa fény villant a szemében, ahogy az ő negyvenévesére nézett, aki előtt ott sorakoztak az üres kupicák, és még furcsább, amikor a negyvenéves férfit pillantotta meg. Aztán a fény kihunyt, mosolyra rendezte arcvonásait, és leült melléjük. Puszit adott a negyvenéves férfinak, majd a sajátjához fordult, és azt mondta neki mosolyogva, ha nem lenne itt a negyvenéves férfi, akkor most leüvöltené a fejét. Mert ideges. Rettentően ideges. Annyira ideges, hogy szét tudna robbanni. Itt a húsvét, és a gyerekeknek még semmi ajándék, se élő nyúl, se csokihegyek, és ők itt ülnek ebben a kurva cukrászdában, ahelyett, hogy sonkát vennének meg ajándékokat, de már látja, hogy ebből ma se lesz semmi. Mondta mosolyogva, miközben villámokat szórtak a szemei. Aztán a negyvenéves férfira mosolygott, és megkérdezte tőle, hogy van. Jól, mondta a negyvenéves férfi. Aha, értem, mondta a nő, szóval szarul, de büszkén. Mert az élet egy fos. Mondta mosolyogva. És még mondott volna valamit, de akkor megérkezett a negyvenéves férfi egykori tanítványa. És a negyvenéves férfi elnézést kért, kellemes húsvétot kívánt, és átült a lánnyal egy másik asztalhoz.
Egy húszéves lánnyal, aki valamikor a tanítványa volt, de most külföldön élt, mert külföldön tanult, és egyébként is, ott sokkal jobb az élet, csacsogta a húszéves lány, aki ragyogott, miközben beszélt, a külföldi életről beszélt, s arról, hogy persze hiányzik az itteni is, de annyira azért nem, mert minden szép és jó, megtalálta a számításait, barátja is van, persze nem életre szóló, bár odavalósi és orvosnak tanul, jó parti lenne, az anyja rá is beszélné látatlanban, de hát ki tudja, mit hoz az élet, bolond lenne, ha lekötné most magát, aztán ünnepelhetné minden évben a húsvétot, ami kész depresszió a családjában, vidékre kell menni, unalmas rokonokat elviselni, túlélni a sok hülye locsolót, na nem, ezerszer jobb, hogy idén nem is ünnepli a húsvétot, hanem aznap utazik vissza, és még csak a barátját se látja majd pár napig, mert a saját családjánál lesz, ő pedig visszamegy a kis kollégiumi szobájába és jól érzi magát a lakótársaival. Ezt csacsogta a húszéves lány, az egykori tanítvány, a negyvenéves férfi pedig hallgatta, néha bölcs megjegyezéseket fűzött a csacsogáshoz, mint egy valódi mesterhez illik, akit elhagyhattak s háromszor megtagadhattak holmi külföldi ösztöndíjakért a tanítványai, de ő azért örök életére mester marad. Így telt el a nagyszerda.
Most viszont nagycsütörtök volt, másnap nagypéntek, hogy aztán nagyszombat legyen sonkával és miegymással, s aztán eljöjjön a vasárnap, ami egyeseknek élő nyuszit hoz, élő nyuszit és csokihegyeket. Eljön a vasárnap, és – ki tudja – talán mást is hoz. A negyvenéves férfi azon gondolkodott nagycsütörtök reggelén, miközben a báránycomb a konyhaasztalon olvadozott, hogy miről szól ez az egész. Nagyszerda, nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat és aztán vasárnap. Et resurrexit tertia die. Ez így rendben van. De vajon most vasárnap, ha majd ő, a negyvenéves férfi fogja magát, felöltözik, és elmegy ebből a lakásból, ahol addigra már a mélyhűtött báránycomb sem emlékeztet egy két hónappal korábbi vasárnapra, talál-e ebben a szmográgta nagyvárosban valahol egy sziklasírt, s ha igen, üres lesz-e.
