Vonatút (folytatás és befejezés)

Hosszú ideig ült így, bár azt, hogy ez a hosszú idő öt perc volt-e vagy félóra, nem tudta volna megmondani. Aztán egyszerre nyílt az ajtó, és belépett rajta egy férfi. Pontosabban megállt az ajtóban, és megkérdezte...- nem, nem kérdezett semmit, csak úgy nézett, mint aki kérdez valamit, amit nem kell egészen komolyan venni, de azért nem lehet tudni, hogy részben nem komoly-e, valamit, ami nem költői kérdés, ugyan dehogy, sokkal inkább jogászi, vagy még inkább ügyvédi, mint amikor az ügyvéd, aki éppen egy pedofil kéjgyilkost vagy egy korrupt politikust véd a tárgyalóteremben, akiről mindenki tudja, hogy nemhogy bűnös, de minimum kétszer annyi járna neki, mint amennyit a törvény szerint ki lehet rá szabni, és ő, mármint az ügyvéd, mégis úgy teszi fel a kérdéseit, hogy azok még véletlenül se közelítsenek bárminemű hétköznapi értelemben vett igazsághoz. Így nézett a férfi, vagyis úgy, ahogy mindig is nézni szokott. A nézése mondhatta azt is: „Na mi van,  te negyvenéves, baszd meg, hát már megint szarba léptél?...” (a férfi sosem beszélt csúnyán, sőt a kifejezésmódja általában rendkívül kulturált, kifinomult és választékos volt, mint egy hobbyköltőé, aki kizárólag csak kenyérkeresetből űzi ügyvédi mesterségét, de vasárnaponként érzékeny verseket írogat, amelyek közül nem egy  – némi szolid összeköttetéssel –  már nyomtatásban is megjelent…- ám a tekintete hemzsegett a legalpáribb káromkodásoktól), vagy mondhatta azt is: „Figyelmeztettelek, hogy rossz vége lesz a marhaságaidnak…”, de mondhatta azt is: „ Szeretem a feleségedet, te szépen elválsz tőle, én pedig elveszem feleségül.” És a legérdekesebb az volt az egészben, hogy mindezt egyszerre mondta ez a tekintet, noha a száj nem mondott semmit. A férfi pedig csak állt az ajtóban, mígnem egyszerre mégis megmozdult a szája.

            A negyvenéves férfi jól ismerte ezt a szájat. Egyszer közeli kapcsolatba került ezzel a szájjal, olyannyira közelibe, hogy még a szagát is érezte, ami nem volt egészen kellemes, de még kevésbé volt kellemes, amit a szájszagot is elnyomó szavak közöltek vele. Látta maga előtt azt a réges-régi vasárnap délelőttöt, a jól ismert szobát, ahol amúgy a mindennapjai teltek, de azon a délelőttön mégis valahogy ismeretlenül idegenné vált az egész, látta maga előtt az üres széket, ahova le kellett ülnie, és mellette a másikat, amelyen akkor már ült valaki, méghozzá az említett száj tulajdonosa, aki úgy ült ott, mintha a tárgyalóteremben készülne a döntő védőbeszédre, és úgy intette őt magához, olyan nagyúri mozdulattal, mint egy fontos ügy koronatanúját, pedig nem koronatanú volt, hanem vádlott, egy ócska tyúkper pitiáner vádlottja, aki ha megkukul sem tehet mást, mint tudomásul venni a megalázó ítéletet, és ezért csak lerogyott tehetetlenül az üres székre, hagyta, hogy bénítóan súlyos karok hulljanak a vállára, s hogy az említett száj egészen közel hajoljon hozzá és fülébe súgja a vádiratot. Mindezt látta maga előtt, és hallotta az egykori szavakat. Csak egykori feleségét nem látta és nem hallotta, mert őt az emlékeiben is a szomszéd szoba fala rejtette előle.

            „DE JÓ, HOGY LÁTLAK!”, rikkantotta a száj az ajtóból, mert ez a száj, ha végre megmozdult, mindig rikoltozni kezdett, akkor is, ha semmi oka sem volt rá, teszem azt tíz centire volt tőle a fül, amelybe beszélnie kellett, vagy valami bensőséges és intim vallomást akart a másik tudtára hozni, mondjuk azt, hogy elveszi tőle a feleségét, vagy ennek a feleségnek próbálta elcsavarni a fejét, mert bár nem volt jelen, de a negyvenéves férfi biztos volt benne, hogy akkor is harsányan rikoltozott, „SZERETLEK, TE DRÁGA! LÉGY AZ ENYÉM!”, üvöltötte minden bizonnyal az ő első felesége fülébe, aki bele is süketült egy pillanatra, és így nem volt módjában tiltakozni, s mire kidugult a füle, már késő volt. Süketség az élet megrontója.

            „DE JÓ, HOGY LÁTLAK!”, rikkantotta a száj az ajtóból, „RÉG TALÁLKOZTUNK!”, és a negyvenéves férfit, annak ellenére, hogy tisztán emlékezett erre az utolsó találkozásra, arra a bizonyos vasárnap délelőttre, amely nem hagyott benne igazán felhőtlen emléket, most mégis elöntötte valami váratlan jó érzés, amikor ebből az ismerős szájból meghallotta ezeket az ismerősen rikoltozó szavakat.

            De amikor megszólalt, a hangja mégis meglepetten csengett. „Te…, te…, itt?... Mit keresel…te…itt?”, dadogta a negyvenéves férfi. Ám a száj szinte végig sem várta dadogását, már harsogni kezdte a választ. „HOGYHOGY MIT KERESEK ÉN ITT? ITT DOLGOZOM. INKÁBB ÉN KÉRDEZHETNÉM UGYANEZT TŐLED, HA NEM TUDNÁM PONTOSAN A VÁLASZT. CSAK AZT NEM ÉRTEM, HOGY JUTOTT ESZEDBE ÚTLEVÉL NÉLKÜL NEKIINDULNI A HATÁRNAK?!” Ám amikor a negyvenéves férfi megpróbált valamit közbehebegni, csak legyintett és folytatta: „HAGYD EL, ISMERLEK, MINT A ROSSZ PÉNZT, HEHE…”, és cinkosan kacsintott egyet, „NEM LEP MEG A HEBEHURGYASÁGOD. AZ A SZERENCSÉD, HOGY ÉN ITT VAGYOK. ÉS MINDENT ELRENDEZEK. MINT MINDIG.”, és elégedetten vigyorgott rá.

            A negyvenéves férfi arra gondolt, hogy végül is igaza van, egy bizonyos sajátos nézőpontból, elvégre valóban elrendezett mindent azon a vasárnap délelőttön, és később is a költözéstől kezdve a válásig, mi több még azt is elrendezte, hogy ő napokig, sőt hetekig ne térjen magához, főképp a napi rendszerességgel elfogyasztott tekintélyes mennyiségű alkoholtól, s aztán hónapokba, sőt inkább évekbe teljen, míg valamennyire össze tudja kaparni magát.

            „MINDENT ELRENDEZEK, MINT MINDIG.”, folytatta a száj tulajdonosa és egy lépéssel beljebb jött az ajtóból, amely becsukódott mögötte, mintha láthatatlan kezek mozgatnák. „ELRENDEZEK ÉN MINDENT, MINT ANNAK IDEJÉN, EMLÉKSZEL, KOLLARIK?, MINT AZT A RENGETEG SZÁMLÁT MEG MIEGYMÁST, AZ UTAZÁSOKAT, A SZÁLLODASZOBÁKAT, AZ EBÉDEKET, VACSORÁKAT ÉS A TÖBBIT ÉS A TÖBBIT, AMI TE CSAK ÚGY ELFOGADTÁL, NAGY KEGYESEN, MINT EGY VEZÉRIGAZGATÓ A BEOSZTOTTJAI SZORGOS NYELVCSAPÁSAIT. EJNYE, HÁT  AZT HITTED, ILYEN KÖNNYEN MEGÚSZOD? AZT HITTED, FÖLÜLSZ EGY VONATRA, MAGAD MÖGÖTT HAGYSZ MINDENT, ENNYI AZ EGÉSZ? HÁT MIT SEM TANULTÁL? EJNYE, EJNYE, CSALÓDTAM BENNED…- VAGYISHOGY ÉPPEN NEM CSALÓDTAM ÉS PONT EZ A CSALÓDÁS.”

            A negyvenéves férfi ült a földön, és képtelen volt bármi értelmeset gondolni. Hátát a falnak nyomta, sőt próbálta még tovább szuszakolni, hátha el tud benne tűnni, fölszívódni és új életet kezdeni, mint valamiféle önkéntes Kőmíves Kelemenné, akinek már semmi dolga a külső valósággal. Arra gondolt, amit a férfi mondott, vagyis nem gondolt rá, hanem a szavaktól szinte függetlenül csapongtak a fejében egykori közös utak és étkezések emlékei, amelyeken tényleg úgy vett részt, mintha állandó díszvendég lenne csupán a valóságban, ami nem más, mint egy végtelen séta az élet napos oldalán. Végtelen séta, amelyen a száj tulajdonosa, a családi barát, a Férfi kalauzolja, mi több a tenyerén hordozza, méghozzá úgy, hogy az említett tenyérről le sem kell lépni, és mindent megmutat neki, amit csak az életben érdemes, sőt magát az Életet, a nagybetűset mutatja meg, amit annak idején annyit ígérgettek jóindulatú nagybácsik és még jobb indulatú iskolaigazgatók, de mindenki csak beszélt róla, ám a Férfi volt az első, aki tett is valamit érte, és valóban megmutatta, hogy a nagybetűs Élet nem egyéb, mint egy végtelen bécsi utazás, amely során nincs más dolga az embernek, mint beülni a teletankolt, elegáns autóba és meg sem állni Bécs belvárosáig, hogy aztán a városnéző séta ürügyén minél több kávéházba, sörözőbe és vendéglőbe lehessen betérni és ne kelljen kérdeni, ki állja a cehet. Mert nem kérdés, ki állja. A családi barát. A Férfi. Akire teljes nyugalommal rábízhatja magát az ember. Sőt nem csak magát: mindenét. Különös tekintettel a feleségére.

            A Férfi közben még beljebb jött az ajtóból, már ott magasodott a negyvenéves fölött, és amikor újra megszólalt, furcsa módon egyáltalán nem rikoltozott, hanem úgy beszélt, mint egy normális ember, aki egy másik, tőle egy lépésre lévő emberhez szól. Egyszerű, közvetlen, majdhogynem bensőséges, ezáltal teljesen idegen volt a beszédmódja. Annyira idegen, hogy a negyvenéves a fülét kezdte hegyezni, tényleg jól hallja-e.

            „Nézd,”, mondta a Férfi, „most már ideje elárulnom neked valamit. Te voltaképpen egy nagyszabású átverés áldozata lettél.”

             A negyvenéves inteni akart, hogy ebben számára semmi újdonság nincs, sőt az lett volna az újdonság, ha az ellenkezője derül ki, mondjuk az, hogy valójában teljesen tisztán zajlott le minden azon az ominózus délelőttön, sőt már az előkészítés idején is, amiről ő csak annyit tudott, pontosabban sejtett, mert ennek a tudásnak nem akart a birtokosa lenni, ezért csak rossz érzések kerülgették, mint amikor valakiben kitörőfélben lévő betegség motoszkál, megmagyarázhatatlan rossz érzések, amikor az utolsó héten, ami számára akkor még nem volt utolsó hét, csak egy hét a sok közül, de később megtudta, hogy ez volt az utolsó, legalábbis egy bizonyos, az első feleségét érintő időszámítás szerint, szóval amikor azon az említett héten a feleségének mindennap el kellett mennie otthonról, hogy aztán csak késő este keveredjen haza és akkor is alig szóljon hozzá, amiből egy tapasztaltabb férfi, vagyis Férfi, levonta volna a megfelelő következtetéseket, ő azonban épp csak nyűgös lett, mint egy nyafka gyermek, amikor a felesége a kérdésekre csak annyit válaszolt, már ha válaszolt egyáltalán, hogy dolga volt, itt meg ott, általában az egyetemen, ahova akkoriban járt, na de nem az esti tagozatra, így hát némileg furcsák voltak az éjszakába nyúló kimaradások, de a felesége leszerelte azzal, hogy jó-jó, nemcsak az egyetemen volt, hanem a Férfinak kellett segítenie mindenféle ügyben, különösen tolmácsolásban, mert váratlan külföldi vendégei jöttek, és akkor a negyvenéves nem arra gondolt, milyen meglepő, elvégre a felesége egyetlen idegen nyelvet sem tud igazán, hanem arra, milyen talpraesett az ő kis asszonykája, hogy föltalálja magát, de azért legyünk őszinték, nem volt annyira felhőtlen ez a gondolata, ez a gondolata valójában a rossz érzések elkendőzésére szolgált, vagyis elkendőzni maga elől valamit, ami azonban még csak köszönőviszonyban sem volt a valósággal, a ténnyel, hogy úgy átverik, mint szart a palánkon. Ezért akart most inteni a negyvenéves, az immár utólagos és hiábavaló tudás birtokosa, ám a Férfi nem hagyta magát leinteni.

            „Nem, nem, félreértesz! Nem úgy van, ahogy gondolod, soha nem is volt úgy…Mondom, hogy félreértés áldozata lettél. Egy gondosan kitervelt összeesküvésé. De most már ideje megtudnod az igazat. És főként azt, hogy mindez a te érdekedben történt.”

            És akkor a Férfi ismét átvedlett szájjá, hatalmas nyíló és csukódó húskapuvá, amely megállíthatatlanul ontotta magából a hangokat, amelyek hol önálló életre keltek és értelmezhetetlenül tovaillantak a semmibe, hol viszont váratlanul szavakká álltak össze és kimondtak valamit, aminek az értelmezése azonban még talányosabb volt, mint az összefüggéstelen hangoké. A Férfi ugyanis olyasmiről beszélt, ami a negyvenéves számára egyszerre volt homályos emlékek káprázata és a képzelet szertelen játéka. A Férfi ugyanis elmesélte, mi minden előzte meg azt a bizonyos vasárnap délelőttöt.

            „Tudod, ott kezdődött az egész, amikor először találkoztunk. Tudom, ezzel nem mondok újat, elvégre minden valódi történet az elején kezdődik. Már pedig a miénk valódi történet a javából. Olyan igazi szarral meg vérrel írott. Volt benne ebből is meg abból is. És nehogy azt hidd, hogy a szart egyedül én kentem bele. Szóval ott kezdődött, hogy ott ültem a szüleid díványán és folyt belőlem a szó, ahogy ezt már megszokhatták tőlem. Talán az apád is ezt szerette bennem, merthogy szeretett abban biztos vagyok, hiába játszotta meg utána a fasza gyereket velem szemben, aki még a fejét is elfordítja, ha az utcán véletlenül megpillant, de ez is csak azt bizonyítja, hogy vonzódott hozzám, különben nem lett volna szüksége ilyen teátrális jelenetekre. Jaj, istenem, még most is imádom, a kis tudós, aki megközelíthetetlen erkölcsi fenomént játszik, mert az egyszülött kis fiacskáját felültette valaki… Pont ő, a nagy tudós, aki tudja jól, hogy erkölcs nem létezik, csak eltérő nézőpontok. Emlékszem, milyen zseniálisan tudott előadni a különféle görög istenek meg héroszok zűrzavaros kapcsolatrendszeréről, ami mindenről szólt, csak az erkölcsről nem. Istenem, erkölcs…milyen kispolgári fogalom… Na de hagyjuk, most nem róla van szó, hanem rólad meg rólam.

            Egyszóval ott ültem a szüleid díványán tegnap vagy ezer éve, hogy mikor, ebből a szempontból lényegtelen, azt sem tudom, hányadszor voltam akkor náluk, de az biztos, hogy veled először találkoztam. Ott ültem a díványon és jó szokásom szerint előadtam valamit apádéknak, vagyishogy apádnak, mert anyád, az áldott jó asszony, mert akkor is az, ha ma már irtózik tőlem, mint ördög a szentelt víztől, vagy még inkább, mintha én lennék maga Belzebub, szóval az anyád, már elnézést, mellékes, és mindig is az volt számomra, persze megettem a főztjét, és dicsértem is, őszintén, de valójában engem mindig az apád izgatott, a hatalmas intellektusával, az elképesztő tudásával, de azért én, ha akartam, meg tudtam fogni, márpedig akartam, ha kellett, blöff árán is, de beléfojtottam a szót, ő belé, aki akadémikus, meg külföldi egyetemek díszdoktora, de ha együtt voltunk, mindig én adtam elő, akár az ő szakterületéről is, elég volt, hogy elolvassak egy könyvet a görög mitológia valamelyik részletkérdéséről, aztán szóhoz se hagytam jutni, emlékszem az édes kis tudós pofijára, amint ott ült, mint aki megkukult, én meg a homéroszi kérdés újabb aspektusairól fejtegettem neki valami marhaságot, és akkor betoppantál te. Hazajött a gyerek. Lehet, hogy már nem hazajöttél, csak látogatóba, tudom is én, de az biztos, hogy rögtön észrevettelek. Tudom, tudom, nem hagytam abba a beszédet, mert azt azért mégsem lehet csak úgy abbahagyni, megszoktam én már ezt a tárgyalásokon, de észrevettelek, ahogy észreveszem azt is, ha valaki a védőbeszédem idején bejön a tárgyalóterembe, vagy kimegy onnan. Szakmai ártalom: mindent észre kell venni, különben megnézheti magát az ember.

            Hát téged aztán megnéztelek. Mondtam még néhány mondatot a vaksi dalnokról, de közben láttalak átmenni a szobán, és hidd el nekem: egy pillantással mindent láttam én rajtad. Ott álltál előttem fehéren-feketén, ahogy egy vádlottat is első szempillantásra meg tudok ítélni. Nekem beszélhet aztán mentő körülményekről vagy amiről csak akar, én azonnal tudom, mi az igazság, és hogy fogjuk ezt az igazságot kijátszani. Rajtad is rögtön láttam, hogy menthetetlen vagy. Apja fia. Mindennel, ami őt jellemzi, de mindennek csak az árnyképeként. Ne haragudj, hogy ilyen nyersen kimondom, nem lehet másként. Nem köntörfalazhatok, nem vagyunk abban a helyzetben.

            Mindezt láttam rajtad, de azt is, hogy lesz még dolgunk egymással. Láttam, hogy menthetetlen vagy, hacsak kezelésbe nem veszlek. Apádnak már késő, nem lehet embert faragni belőle. Beszélhetek neki, amiről csak tetszik – őt már elnyelte a klasszikus fingológia, hehe… Öreg ő már ahhoz, hogy megjöjjön az esze. De amikor megtudtam rólad (amit persze azonnal láttam), hogy te is valami ködevést tanulsz az egyetemen, azonnal megfogadtam magamban, hogy közbelépek, mielőtt te is elveszel.  Nem csak a te érdekedben, ne aggódj. Hanem minek ennek az országnak, többet mondok, ennek a világnak ennyi ködevő. Van elég bajunk anélkül is. Mert a ködevés nemcsak azt jelenti, hogy rágódtok a semmin és közben nem fogy a köd…- hanem még azt is, hogy egyre nő, legalábbis a fejetekben. Veszélyes játék ez, barátom. Úgyhogy rögtön tudtam, hogy közbe kell lépnem. És meg is tettem, bár te eleinte észre sem vetted.”

            A negyvenéves kuporgott a földön és nem emlékezett. Konkrétan semmiféle emlékképe nem volt az állítólagos első találkozásról a szülei lakásában, ahol a díványon ott ült volna a Férfi, ő pedig éppen csak átslisszolt a szobán, mint egy alamuszi tékozló. A szülei lakásáról őrzött magában különféle hangulatokat: lusta szombat reggelek illatát, amit a konyhában frissen kisült köményes kifli szagosított meg; hangok emlékét, amikor esténként, az ágyában, a paplan alá bújva a szülei duruzsolása szivárgott a fülébe a szomszéd szobából és ringatta álomba; a tárgyak tapintását, ahogy mindenegyes kilincs más és más módon engedett a keze érintésének… - és ugyanígy derengett az emlékeiben rengeteg kép a Férfiről is, amelyek különböző helyszínekhez, kávéházakhoz, vendéglőkhöz kapcsolódtak, vagy akár utcákhoz, mint amikor a belváros egyik forgalmas főutcájáról csak azért fordultak le az autóval, a Férfi hatalmas, fekete autójával egy mellékutcába, hogy megmutassa neki, pontosabban nekik, hiszen az ő első felesége is ott volt, és a negyvenévesben később erősödni kezdett a gyanú, hogy az ő jelenléte volt a meghatározóbb, egyszóval hogy megmutassa nekik gyermekkora színhelyét, a városrészt, ahol minden egyes kapualjat és macskakövet ismert, és bár macskakövek nem voltak, miként a negyvenéves éles szemmel megállapította, de a Férfi lehengerlő stílusa nem ismert ellentmondást; vagy amikor a lakására hívta meg őket, ami viszonylag ritkaságnak számított, és az ö első felesége főzte a vacsorát, ami pedig még inkább ritkaságszámba ment, mert nem volt az a kifejezetten konyhában sürgő-forgó alkat, és ezért aztán a negyvenéves őszinte érdeklődéssel figyelte, amint asszonykája hatalmas lelkesedéssel forgatta a kezében a fakanalat és rittyentett nekik valamilyen tájjellegű különlegességet, amit még az édesanyjától tanult, a negyvenéves akkori anyósától, aki valahányszor náluk jártak, a kis hegyvidéki faluban, valóban gyakran főzte ezt az ételt, a tárkonyos krumplilevest, vagyis pityókalevest, ahogy arrafelé mondták, mert ott még az ételek is tájnyelven gőzölögtek, de a feleségéről nem tudta, hogy képes elkészíteni, és mégis, a Férfi házában olyan otthonosan főzte meg nekik, mintha ő lenne a ház asszonya, aki éppen vendégül látja férje barátját, vagyis őt, a negyvenévest. Ilyen és hasonló emlékek jutottak a negyvenéves eszébe, amint ott kuporgott a földön, és ezek az emlékek mind a Férfihez és a feleségéhez, vagyis az ő első feleségéhez kötődtek, mintha a Férfi soha nem is létezett volna e nélkül a nő nélkül. Mintha elválaszthatatlanok lennének a negyvenéves számára, mint valamiféle teljességgel abszurd sziámi ikerpár. Nem, semmit nem tudott felidézni abból, amiről a Férfi beszélt.

            A Férfi viszont beszélt, beszélt tovább rendületlenül, és beszédében szó sem volt a nőről, kettejük feleségéről, már ha valóban feleségül vette, ahogy a negyvenévesnek, és jó esetben magának a nőnek is ígérte. Szó sem volt róla, mintha ez az egész történet csak kettejükről szólna, a két férfiről, pontosabban a Férfiről és a negyvenévesről, aki jobb híján, bizonyos biológiai kritériumok alapján szintén férfinak tekintendő, de ebben a történetben, a Férfi megfogalmazásában, annak ellenére, hogy szájából többször is elhangzott a frappáns „mint férfi a férfival” kifejezés, inkább csak egy férfi volt jelen, a férfiség, vagyis a tetterő, a határozottság és más, hasonlóan kifinomult tulajdonságok birtokosaként…- tehát egyvalaki, aki képes befolyásolni egy ilyen történet végkimenetelét.

            Ám ez a történet láthatóan még nem közelített a végkifejlethez, legalábbis ahhoz a végkifejlethez, amelyet a negyvenéves olyan jól ismert, hogy már abban sem volt biztos, lezajlott-e valaha egyáltalán. Tehát a szobához, a két székhez, a vállátkaroláshoz és a halk szavú, mégis harsány bejelentéshez. Ez a történet másról szólt, egy fiatalember beavatásáról, mely fiatalemberben a negyvenévesnek nem esett nehezére egykori önmagára ismernie, és mégis olyan idegen volt az egész, mintha valaki másról lenne szó. Valakiről, aki az apja kisfia, és nem egyszerűen azért, mert annak született, ami ugyebár ha nem is puszta véletlen, de legalábbis megmásíthatatlan adottság, hacsak meg nem tagadja valaki az apját, de hát mért is tenne ilyet, ha egyszer nem egykori besúgó a kedves apuci, vagy vérfertőző pedofil, ami bármilyen divatos is manapság, mégsem adatik meg mindenkinek, így hát tűrni kell rezzenéstelen arccal, hogy az embernek még a fenekét is kinyalják, de legalábbis úgy terítik a lába elé az életet, mint egy elegáns vörös szőnyeget, amin csak föl kell lépkedni sikkesen a siker csúcsára. Csak az a gond, ha a lépcsősor tetején nem egészen az van, amire vártunk, vagyis amit a kedves apuka ígért. Mert esetleg a kedves apuka ígérete nem azonos az élet realitásával.

             „AZ ÉLET REALITÁSA ÉN VAGYOK, ÉRTED?!”, rikkantotta a Férfi, majd hirtelen visszaváltott arra a természetes, éppen ezért teljességgel hamis hangfekvésre, amelyen az imént beszélt. „Én vagyok az élet realitása, ami várt rád a lépcsősor tetején. Amikor már úgy tűnt, hogy mögötted van minden, ami az életben buktató lehet. Vicces, mi? Huszonöt évesen, vagy mennyi voltál, legyen harminc, egykutya, szóval még szinte kamaszként ott hevert mögötted minden, ami az életben kihívás, de ami a számodra nem volt más, mint készen kapott ajándék. Nem is ajándék, mert ennek a szónak még örömszaga van, te viszont már nem tudtál örülni semminek. Vagy ha ajándék, akkor úgy az, ahogy az elkényeztetett gyereknek sem csillan már föl a szeme a százhuszonkettedik játék láttán. Így voltál te az egésszel: a gimnázium után egyetem, ahogy ez már egy értelmiségi családban dívik, az egyetemen pedig az apuka hírnevébe burkolózott középszer: nem tettél le semmi mást az asztalra, mint az apuka névjegyét. Így feleltél a vizsgákon, így írtad meg a szemináriumi dolgozatokat, és így írtad meg végül a diplomamunkádat is. A szádból apuka beszélt, a tolladat apuka fogta, csak éppen nem a homéroszi hősöket vizsgáltad, hanem valami mást. Mit is? Mindegy. A lényeg a lényeg. A ködevés, amely fölfalja önmagát. Már apád több ezer oldal semmittevésének, vagy inkább semmitírásának sem volt értelme, hát még ugyanennek pepitában. De ez persze senkit nem érdekelt. Legyen a gyereknek diplomája, és utána a vízözön. Ami persze nálatok legfeljebb langyos zuhanyt jelenthet. Hát jöttem én vízözönnek, és elmostam az utamból az egész családodat apáddal az élén. Mert nehogy azt hidd, hogy csak rólad volt szó…”

            „UGYAN MÁR!”, rikoltotta hirtelen a Férfi, mint valamiféle csatakiáltást, „UGYAN MÁR! NE LÉGY OLYAN ÖNTELT! UGYAN KI LENNÉL MÁS, MINT APÁD SZÁNALMAS KLÓNJA, VAGY MÉG INKÁBB KLAUNJA, AKIT AZ APJA A SAJÁT KÉPÉRE ALKOTOTT, DE NEM TELT NEKI TÖBBRE SILÁNY UTÁNZATNÁL! A NAGY TUDÓS, AKI MINDENHATÓNAK KÉPZELTE MAGÁT, ÉS AZT HITTE, HOGY MINDENT TUD, DE ENGEM NEM SEJTHETETT ELŐRE, HAHA!...”, és a Férfi hisztérikusan kacagni kezdett, ami szinte azonnal fuldokló köhögésbe csapott át.

            A negyvenéves ott ült a földön, egyre görcsösebben összehúzódva, és azon gondolkodott, mit fog csinálni, ha a Férfinek habzani kezd a szája, ráveti magát, és megpróbál beleharapni a fülébe. Már semmit sem tartott kizártnak. Ám a Férfi amilyen hirtelen tört ki, olyan váratlanul nyugodott meg.

            „Nézd csak”, folytatta ismét rikoltozás nélkül, „meg kell értened, hogy az úgy nem mehetett tovább. Közbe kellett lépnem. Nem állhat az élet csak olyanokból, akik menekülnek a valóság elől. Tudod, apád mindig idézte azt a könyvet a keltákról, akik föllázadtak a tények zsarnoksága ellen. Hát ezek vagytok ti, a kelták. Vagyishogy voltatok. Amíg a fejetekre nem szakadtak a tények, mint a keltákra rémálmaikban a mennyboltozat. És most már értitek. Mert ugye értitek? Apád legalábbis érti. Különben nem fordítaná el olyan dacos kisfiúsan a fejét az utcán, amikor velem találkozik. Amivel beismeri, hogy nekem volt igazam. Benned viszont nem vagyok teljesen biztos. Mert hogy gondoltad azt, hogy fogod magad, fölülsz a vonatra, és elmenekülsz a valóság elől? Hogy gondoltad, hogy ilyen könnyen szabadulsz? Hogy hihetted ezt? Ejnye, ejnye, még szerencséd, hogy itt voltam, vagyis, itt vagyok. És hogy lásd, mennyire szerencséd, kérlek, várj egy pillanatot.”

            A Férfi megfordult, és mintha jelt adott volna, egyszerre nyílt az ajtó, és egy egyenruhás alak két széket hozott a helyiségbe, majd azonnal távozott. A jelenet olyan volt, mint egy színielőadásban, de a legrosszabb fajtából: látványosan megrendezett és teljességgel mesterkélt.

            „Kérlek…”, mutatott a Férfi az egyik székre, miközben ő pedig leült a másikra. A negyvenéves azonban nem mozdult. Egyrészt azért nem, mert az élmények hatására nehezére esett volna megmozdulnia, másrészt pedig a helyzet kísértetiesen emlékeztette egy egykori, számára nem éppen jó emlékű, de hasonlóan mesterkélt jelenetre.

            „KÉRLEK…”, ismételte a Férfi, hangjában a megszokott rikoltással, és még valamivel, ami egyáltalán nem a megfogalmazott udvariassági formuláról szólt. Hanem valami másról, amit a negyvenéves már jól ismert, és aminek hatására azonnal fölpattant, a székhez lépett, és lehuppant rá.

            „Így ni,”, mondta a Férfi elégedetten, mint egy mutatványos a jól sikerült produkció után, „most pedig figyelj rám jól!”, és mereven a negyvenéves szemébe nézett, mintha hipnotizálni akarná. „Figyelj rám jól, mert most megtudod az igazat. Az igazság az, hogy próbára akartalak tenni. S ha a próbát nem is álltad ki teljes sikerrel, de legalább szembesültél a valósággal. És ez a legfontosabb. Márpedig a valóság itt van veled szemben.”

            És akkor valami olyan történt, amit a negyvenéves egyszer már megélt, s éppen ezért nem tartott újra megélhetőnek, ám megint egyszer szembesülnie kellett a valóság valószerűtlenségével, - ugyanis a Férfi előrehajolt és átkarolta a vállát, mint egykor, egy bizonyos vasárnap reggelen. Átkarolta a vállát, és a következőket mondta halkan, de mégis ellentmondást nem tűrően a fülébe:

            „Nem szeretem a feleségedet. Elválok tőle, te pedig újra elveszed feleségül.”

A Férfi elhallgatott, de a hirtelen csend jobban rikoltozott a negyvenéves fülében, mint a Férfi addigi bármely mondata. Bár a Férfi levette a kezét a válláról, mégis úgy érezte, mintha még mindig ott lenne, sőt egyre jobban szorítja magához, majdhogy meg nem fojtja. S hogy ez a kéz valójában azóta tartja fogva, amióta azon az egykori vasárnap délelőttön a nyaka köré fonódott. Arra gondolt, hogy akkor is mennyi nehézségébe került, míg föl tudott állni a székről, a szoba közepén, a szobájuk közepén, mármint az (első) felesége meg az ő szobája közepén, amely azonban addigra már ki tudja, kinek a szobájává változott, mert ő egyszerre úgy érezte, semmi köze a szobához kötődő valósághoz, sőt semmihez nincs köze, amit olyan valóságnak neveznek, amelyben valaki, akit addig ismerni vélt, de akiről kiderült, hogy vadidegen, egyszerre a vállára teheti a kezét, és teljességgel érthetetlen, normális esetben őrültekházába való bejelentést sugdos a fülébe. Nem is igaz, talán csak vicc az egész. A Férfire akart nézni, aki addigra már ott magasodott mellette, de nem volt ereje a szemébe pillantani, mintha neki kellene szégyenkeznie valamiért. Akkor nagy nehezen föltápászkodott, vagy éppenséggel vad hirtelenséggel fölpattant, egykutya, a mozdulatai nem álltak összhangban a gondolataival. Miként a gondolatai sem álltak egészen összhangban önmagukkal. Valami más vezérelte és vonzotta ellenállhatatlanul a szomszéd szoba felé. Mert az még hagyján, hogy a Férfi ilyesmit mond neki, elvégre hatalmas tréfamester, ráadásul ez a szakmája, fapofával mondani a legnagyobb dőreségeket vádlottaknak, bíráknak egyaránt, de van ennek az egésznek egy másik oldala is, és azon a másik oldalon ott van egy másik ember, akinek a hallgatása legalább annyira bántotta a negyvenéves fülét, mint a Férfi bejelentése. Ez a másik ember, aki addigra már napok, sőt talán hetek óta nem mondott igazán semmit, pontosabban semmit mondott, „semmi”, mondta valahányszor, általában késő este hazatévedt, és a kérdésekre is csak úgy felelt, mint egy iskolából hazatérő kamasz a szülei okvetetlenkedésére. Ez a másik ember, akit a szomszéd szoba falai rejtettek, és akinek a jelenléte mégis hangsúlyosabb volt mindennél. Elvégre mégiscsak róla volt szó. Róla, akivel úgy rendelkeztek a Férfi szavai, mintha azt közölte volna a negyvenévessel, hogy megveszi tőle ötven kecskéért, lám a nyáj már kint is várakozik a lépcsőházban. Erre gondolt a negyvenéves, amíg nagy nehezen föltápászkodott a székről, vagy fölpattant róla, és átbotorkált vagy átrohant a szomszéd szobába. Ahol valóban ott ült ez a másik ember, az ő (első) felesége, és nagyban fésülködött. Vagyis ott volt a fésű a kezében. Mert az volt a legfontosabb ebben a helyzetben, hogy nehogy kócos maradjon. Ezért aztán minden eshetőségre készen kezében tartotta a fésűt, de valamiért mégsem serénykedett vele. Hanem csak ült mozdulatlanul, lehajtott fejjel, az ölébe irányzott pillantással. És akkor a negyvenéves megállt az ajtóban, és azt kérdezte: „Ez…igaz?...”, vagy azt, hogy „De… hát… miért?...”, vagy valami hasonlót, amiben nem a szavakon volt a hangsúly. Ám a nő, aki addigra már nem volt az ő (első) felesége, csak egy nő, aki valami különös esetlegesség folytán ott üldögélt a hálószobában az ágyon, és a kezében egy fésűt szorongatott, nem felelt semmit. Mert hát mit is felelhetett volna?

            Ez járt a negyvenéves fejében, ahogy a Férfi szájából elhangzott a különös bejelentés. És a Férfi fölállt, mert tudta, hogy ilyenkor nincs mit mondani, cselekedni kell, mert csak a cselekvés tehet pontot egy ilyen ügy végére, ahogy azon a vasárnapon is fogta az ő (első) feleségét, aki addigra már nem volt az ő (első) felesége, csak egy nő, kivette a kezéből a használaton kívüli fésűt, majd kézen fogta és kivezette a lakásból, miközben a nő továbbra is buzgón bámulta a földet és nem szólt egy szót sem. Miként ő, a negyvenéves sem szólt, csak állt mozdulatlanul a hálószoba ajtajában, és némán asszisztált a jelenethez. Így cselekedett most is a Férfi, azzal az elenyésző különbséggel, hogy most nem volt kit kivezetnie, hanem csak odalépni az ajtóhoz, kinyitni és kilépni rajta. A negyvenéves viszont ugyanolyan némán és mozdulatlanul maradt ott, mint azon a vasárnapon az üres lakásban.

            „Ez hát a valóság.”, gondolta a negyvenéves, mint egy mélységesen realista orosz regényben, és úgy is érezte magát, mint aki a tébolyda rácsos ablakából bámul ki a szürkületbe, melynek mélyén komoran sejlik föl a közeli börtön épülete, pedig csak a fél méterre lévő falat bámulta, amelyről helyenként már hiányzott a vakolat. „Ez hát a valóság, nincs apelláta.”, gondolta rezignáltan, és eszébe jutott, mennyit várt erre a pillanatra, noha akkoriban ez igencsak elrugaszkodottnak tűnt a valóságtól. Eszébe jutott, hányszor gondolt arra, hogy a nő, aki vágyaiban ismét az (első) feleségévé változott, visszajön hozzá. Soha nem képzelte el a részleteket, csak azt, hogy visszajön. Hogy ő ott ül az üres lakásban, és csöngetnek, és betoppan a felesége. És nem mond semmit, mert ilyenkor nincs szükség szavakra. Érdekes módon ezekben a vágyképeiben mindig az üres lakásban ült, noha azt bizonyos vasárnapot követően egyre kevesebbet tartózkodott ott. Volt a szüleinél, meglehetősen sokat, meg még annál is többet különböző kocsmákban, ahonnan mindig elég sajátos állapotban távozott, és olyankor rendre föl akarta hívni a nőt, vagyis a feleségét, amiből aztán soha nem lett semmi, főként mivel nem tudott olyan telefonszámot, amin fölhívhatta volna. Mert bár a Férfiét ismerte, de hogy azt a számot fölhívja, arra képtelen volt. Ugyanis még abban az állapotban is abszurdnak tartotta, hogy megkérje a Férfit, adja át a kagylót a feleségének. Így aztán végül sosem telefonált, amiért aztán másnap, sajgó fejjel, mindig hálát adott. Viszont az üres lakásba alig ment vissza, legelőször szinte csak akkor, amikor a felesége, pontosabban a nő, mert akkor igazán nem a feleségeként viselkedett, egyszer mégiscsak visszajött. Vagyis nem „vissza”, hanem „el”. Fölhívta, mert cuccokra volt szüksége. És nem akart beállítani csak úgy. És a negyvenéves nem kötötte az orrára, hogy maga is meglehetősen ritkán tartózkodik a lakásban, leginkább csak átmenetileg, mint egy baráti hadsereg, tehát voltaképpen bármikor mehetne, kevés esélye lenne arra, hogy találkozzanak. Nem, ő ezt véletlenül sem mondta. Mert jelen akart lenni. És elsősorban nem azért, amit egy barátja tanácsolt neki, hogy amikor majd jön a felesége elvinni a cuccait, vegye majd ölébe a mikrohullámú sütőt és üljön rá a mosógépre, hogy legalább azok megmaradjanak. Nem ezért. Hanem, mert valami ellenállhatatlan késztetés hatására ott akart lenni, találkozni akart a feleségével, mintha ez bármin is változtatna. Miként valóban nem is változtatott. Mert amíg ő teljesen irracionális érzésekkel várt erre a találkozásra, addig a felesége, pontosabban a nő egyszerűen beállított, közölte vele, hogy csak akkor jön be a lakásba, ha ő megígéri, hogy nem zárja be a kamrába, majd fogta magát, egy csomó cuccot szélsebesen bepakolt két sporttáskába, és ahogy jött, távozott. A negyvenéves pedig ottmaradt, talán még némábban és mozdulatlanabbul, mint azon a vasárnapon, és csak az járt a fejében, hogy tényleg mi lett volna, ha bezárja a feleségét a kamrába. És aztán ott tartja, étlen-szomjan, amíg újra belé nem szeret. Ha kell életfogytiglan.

            De nem zárta be a kamrába, és közben eltelt egy kis idő. Nem is kevés. Éppen csak annyi, hogy a negyvenévesnek már eszébe se jusson, hogy valakit be is lehet zárni a kamrába. Most viszont ő ült bezárva ebbe a kamraszerű helyiségbe, és szembesült a valósággal. Vagyishogy nem is volt bezárva, hiszen a Férfi résnyire nyitva hagyta az ajtót. Elvégre a valóságból úgysincs menekvés. Különben is odakint az egyenruhások, na meg a Férfi. Vajon hova mehetett? A negyvenéves férfi csendben fölállt a székről, odasettenkedett az ajtóhoz, és kilesett a nyíláson. A külső helyiségben a Férfit látta, amint háttal állt, és nagyban magyarázott egy ülő alaknak. Hogy kinek, azt először nem látta jól. de aztán a Férfi a heves gesztikulálás közben egy kicsit oldalt lépett, és akkor ő megpillanthatta az ülő alakot. Az (első) feleségét. Vagyis a nőt. Vagyis egyiket sem. Hanem valakit, aki egyszerre volt az ő (első) felesége, a nő és még valaki, akit nem ismert, és aki a másik kettőnél sokkal erősebben nyomta rá bélyegét az ülő alak megjelenésére. Mert az az alak emlékeztetett ugyan a negyvenéves férfi agyában élő, egymással minden különbség ellenére is kapcsolatban lévő két személyre, de sokkal lényegesebb volt a különbség. A különbség, melynek hatására a negyvenéves férfi egyszerre úgy érezte, hogy nem ismeri azt a bizonyos ülő személyt, és valójában nem is akarja megismerni. Legalábbis nem ilyen körülmények között. És hogy más körülmények között akarja-e, azt majd hadd döntse el ő maga. Ezért amikor azt látta, hogy a Férfi befejezi a magyarázatot, kézen fogja az ülő alakot, fölhúzza a székről, majd mindketten megfordulnak, hogy elinduljanak felé, akkor egyszerre pánik fogta el. Úgy érezte, lehet, hogy ez a valóság, de akkor erre neki nincs szüksége. Keres magának másik valóságot. És ahogy kapkodva körülnézett, megakadt a szeme a lőrésszerű kis ablakon. Amin bajos lenne kiférni. De akkor eszébe villant a nagyapja, meg az ő kis munkája, és hirtelen nem ismert lehetetlent. Mert ha ez a valóság, akkor próbálkozzunk a valótlansággal. És odaugrott a kis ablakhoz, kinyitotta, és a legkisebb teketória nélkül nekirugaszkodott. És csodák csodája, kicsusszant rajta. Több helyen elszakadt a ruhája, és jócskán lehorzsolta magát, de észre sem vette. Lehuppant csak egy veteményes kertben, földet éréskor meg is ütötte kissé a könyökét, de már talpon is volt, és futva indult az orra után. Méghozzá a sínek felé. Mert ott volt az állomás, ott állt a vonat, és éppen indulni készült. Sőt már el is indult, szép lassan, komótosan, ahogy egy derék, megbízható vonathoz illik. Ez futott át a negyvenéves férfi agyán, miközben a lábai vágtába csaptak át, és még éppen sikerült elérnie a fokozatosan gyorsuló szerelvényt. Megragadni a kapaszkodót, fölugrani a lépcsőre, kitárni az ajtót, és föllépni a kocsi belsejébe. És senki nem kiáltott rá, senki nem lőtt rá, egyenruhásoknak színét se látta. És akkor elindult a folyosón, a vonat belseje felé, hogy megkeresse a fülkéjüket, és biztos volt benne, hogy ott fogja találni a feleségét, nem az elsőt, nem is a másodikat, hanem egyszerűen a feleségét, akivel nászútra indult Bécsbe, az egyedüli elfogadható valóságba.