A negyvenéves férfi korkedvezménnyel nyugdíjazott rendőr alezredes volt,
és egy reggel arra ébredt nyugtalan álmából, hogy féreggé változott. Úgy érezte, hogy a hátát kemény kitinpáncél borítja, és ha kissé fölemelné a fejét, meglátná domború, barna, ív alakú, szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Ezért inkább nem nézett oda, és olyan bénultan hevert néhány pillanatig, mintha eltört volna valamije. Aztán ahogy lassan tisztulni kezdett az agya, egyszerre képtelennek találta a helyzetet, és fölült az ágyban. Önkéntelenül is lepillantott, és ahogy meglátta domború, a terhesség utolsó fázisára emlékeztető, ám negyvenéves férfi módjára becsületesen szőrös hasát, végképp megnyugodott. „Ezt a marhaságot!”, gondolta, és elszégyellte volna magát, ha a szégyent nem tartotta volna egyéniségéhez merőben méltatlan gyengeségnek. Kifordult az ágy szélére, és miközben lábával a papucsot kutatta, hirtelen eszébe jutott ennek az ostoba ébredésnek a magyarázata: hiszen csak álmodott! És ahogy megkönnyebbülten, asztmatikus hörgésre emlékeztető módon fölsóhajtott, felrémlett előtte az álma.
Álmában arra ébredt, hogy szörnyű féreggé változott. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott a szeme előtt. Ez volt a legiszonyatosabb az egészben, látni elsatnyult lábait, amelyek oly szánalmasan viszonyultak az ő méretes, tekintélyes testsúlyát oszlopszerűen hordozó sonkáihoz. Mindig is két lábbal járt a földön, és most úgy érezte, hogy ezek a csökevényes „féregnyúlványok” leginkább a falra mászást teszik lehetővé, ami mégiscsak képtelenség egy nyugalmazott rendőr alezredes részéről. Ekkor kezdett el kiabálni, pontosabban csak azt hitte, hogy kiabál, mert valójában valamiféle visszafojthatatlan és fájdalmas csipogást hallatott (ő!, akinek mennydörgésszerű parancsszavára hajdan egy egész kapitányság vágta haptákba magát…), illetve csak úgy érezte, hogy azt hallat, mert talán tényleg kiabált, hiszen az asszony ébresztette, mondván, mi a baj, szívecském, megnyomott az esti pacalpörkölt?, de talán ezt is csak álmodta, mert reggel úgy ébredt, mint aki éjszaka tényleg féreggé változott. Szép is lenne, ha most csak úgy ukmukfukk fölszaladnék a falra, mosolyodott el megkönnyebbülten az ágy szélén üldögélve, de aztán gyorsan visszarendezte izmait a méltóságteljes rendőr alezredesi arckifejezésre. Belebújt a papucsába, és miután második nekirugaszkodásra két lábra küzdötte magát, kislattyogott a konyhába.
Az asszonyt már ott találta, amint a tűzhely körül sertepertélt. Mindig a kakassal kelt, de a negyvenéves férfi szerint gyakran a kakast is ő ébresztette, hogy mire az ura előbújik, minden rendben legyen. A negyvenéves férfi szerette maga körül a rendet. Megszokta a régi szép időkből, amikor még egy egész kapitányság bokázott körülötte. Így reggelenkénti első kérdése is úgy hangzott el, hogy arra az asszonynak szabályos jelentést kellett tennie. Most azonban kérdés nélkül is látta az asszonyon, hogy rendkívüli esemény történt. Kitűnő szeme volt az ilyesmihez, annak idején még olyan szupertitkos gondolatokat is kiolvasott a gyanúsítottak tekintetéből, amelyeket azok még maguknak sem akartak bevallani. Így aztán a megszokott érdeklődés helyett rögtön a tárgyra tért: „ Na, mi van má’?!”
Az asszony nem felelt azonnal, ami önmagában is meglepő volt, hiszen tudta, hogy ezzel csak ingerli a férjét, aki nem tűrte a kétes helyzeteket. Ha ő kérdezett valamit, arra nyomban választ kellett adni. Most azonban a felesége úgy hallgatott, mintha abban reménykedne, hogy ő majd csodák csodája megelégszik egy ilyen néma felelettel, és csak akkor szólalt meg, amikor az ura a nyomaték kedvéért még hozzáröffentett egy noszogató „He ?!”-t is. „Dódi nem utazott vissza.”, nyögte végül, és gyorsan elkapta a tekintetét.
Dódi, azaz a negyvenéves férfi fia, a rendőrtiszti főiskola végzős növendéke az utolsó vizsgaidőszakát töltötte odahaza. Egész nap ki sem mozdult a szobájából, ami természetes is volt, hiszen a döntő szigorlatára készült, és az apja tisztán emlékezett rá, hogy a maga idejében neki is mennyit kellett magolnia. Amióta nyugdíjazták, minden reménysége a fia volt, benne látta majdan megtestesülni mindazt, ami még ő maga lehetett volna, ha nem kellett volna, időnek előtte, korkedvezménnyel nyugállományba vonulnia. „Talán még dandártábornok is lehet belőle”, gondolta néhanapján, merészebb fantáziáiban.
Ezért most a hír, hogy Dódi nem ment vissza a legfontosabb vizsgájára, egyszerre töltötte el teljes értetlenséggel és hirtelen indulattal. „Micsoda?!”, hördült föl, mintha a húsába vágtak volna, majd mégis utat engedvén a kíváncsiságának, megkérdezte: „Beteg, vagy mi az isten?” „Nem tudom.”, felelte reszketeg hangon az asszony, „Ki sem mozdul a szobájából.”
A negyvenéves férfi a terhesség utolsó fázisára emlékeztető pocakját meghazudtoló módon pattant fel a székéről, és úgy csörtetett végig a lakáson, mintha egy kommandós akció vezetőjeként az első számú közellenséget kellene rajtaütésszerűen kézre kerítenie. Ahogy a fia szobájához ért, le sem lassított, hanem kopogtatás nélkül, a kilincset szinte le sem nyomva szakította föl az ajtót.
Dódi úgy pattant fel az íróasztalától, mint akit kígyó csípett. Az arca hófehér volt, mintha frissen meszelték volna, és úgy meredt az apjára, mintha afféle ágról szakadt Hamletként a szellemet látná. Ez azonban csak egy pillanatig tartott, mert a következő mozdulatával már az előtte lévő papírokat kezdte összeszedegetni, méghozzá olyan lázas igyekezettel, mintha bűnjelet próbálna eltűntetni. „Mit csinálsz, fiam?!”, dörrent rá a negyvenéves férfi, amitől a fia úgy kezdett reszketni, mint az a bizonyos nyárfalevél, és egy ügyetlen mozdulattal az összes papírlapot lesodorta a földre. „Mik azok a papírok?!”, kérdezte a negyvenéves férfi, aki ha nem is értette, miről van szó, azonnal tudott a helyzetből következtetni, és rögtön kiszimatolta, hogy valamiféle rejtélyes összefüggés van a fia riadt kapkodása és vissza nem utazása között. Sokat megélt agyában nyomban megfogalmazódott, hogy a tetten érés esete forog fenn. És valóban, nemcsak a fia alig hallhatóan elrebegett „semmi”- je, de az a mozdulat is, ahogy a papírköteget magához szorította, arról tanúskodott, hogy a negyvenéves férfi megint egyszer jó nyomon jár. „Add csak ide!”, parancsolta, és odalépett hozzá. Rövid közelharc után, melynek során még egy gyors, atyai pofon is elcsattant, kezébe kaparintotta a gyanús iratokat, majd miközben belenézett, még egyszer megkérdezte: „Mi ez?!”
Ám ekkor olyasvalami történt, ami, ha rövid időre is, de elvonta figyelmét a kezében lévő bűnjelről. A negyvenéves férfi fia ugyanis válasz helyett egész egyszerűen fölszaladt a falra, és fejjel lefelé lógva megállt a legtávolabbi sarokban. A negyvenéves férfinak elkerekedett a szeme, majd magából kikelve kezdett ordítani: „Jössz le azonnal! Egy jövendőbeli dandártábornok nem mászkál a plafonon!” „Nem megyek”, válaszolta a fiú, hangjában valami visszafojthatatlan és fájdalmas csipogással, „és nem megyek vissza az iskolába sem.” „Mi az, hogy nem mész vissza?!”, értetlenkedett az apja, „ Akkor mit fogsz csinálni?!” „Regényt írok.”, rebegte Dódi, de ezt már tényleg alig lehetett érteni a hangját elnyomó csipogástól.
A negyvenéves férfi a döbbenettől szólni sem tudott, csak fölemelte a kezében tartott papírokat, és olvasni kezdte az első lapot. A szeme már eleve tágra nyílt a döbbenettől, de szinte látható volt kétségbeesett erőfeszítése, hogy még jobban elkerekedjen, mert nem másról olvasott, mint egy korkedvezménnyel nyugdíjazott rendőr alezredesről, aki egy reggel arra ébred nyugtalan álmából, hogy féreggé változott. És le volt írva, miként tekint végig borzadállyal megváltozott testén, és hogyan kezd el ordítani magából kikelve, miközben azonban hangját érthetetlenné teszi a belevegyülő visszafojthatatlan és fájdalmas csipogás. És ahogy ezt elolvasta, a negyvenéves férfi magából kikelve kezdett el ordítani.
A negyvenéves férfi felébredt nyugtalan álmából. Egy pillanatig nem tudta, hol van, és riadtan tekintett végig magán, mert valami körvonalazhatatlanul nyomasztó érzet kínozta. De ahogy megpillantotta domború, a terhesség utolsó fázisára emlékeztető, ám negyvenéves férfi módjára becsületesen szőrös hasát, egyszerre megnyugodott. Fölült az ágyban, és akkor hirtelen eszébe jutott az álma, és önkéntelenül is elmosolyodott. „Még hogy az én fiam író!”, gondolta, amint kifordult az ágy szélére, és lábával a papucs után tapogatózott. Majd az villant az agyába, mit szólna ahhoz az asszony, ha bejövet ott találná őt az íróasztal mögött egy regényen szöszmötölve. De ez már annyira képtelen ötlet volt, hogy el sem mosolyodott, és egy asztmatikus hörgéssel két lábra emelkedve kislattyogott a konyhába.
