A negyvenéves férfi idegenben élt.

A lakás kicsi volt, sötét és papírból voltak a falak. Eleinte zavarta is a szomszédok kopogó járkálása, zajos ingerültsége vagy éppen elégedettsége, elfojtatlan köhögése. De aztán megszokta. Ahogy megszokta a szemben lévő parkolóház autókijárójának zaját is, amely az első hetekben még az idegein dobolt. Ritkán ment el a lakásból. Úgy érezte, ezt a néhány hetet, hónapot, évet, amennyire a kiküldetése szól négy fal között is el lehet viselni. Meg nincs is arra idő, hogy felelőtlenül csatangoljon az ismeretlen város vég nélküli utcáin, hiszen ha eltéved, lemarad a hazautazásról. Így csak hetente kétszer ment el az egyetemre megtartani az óráit, és aztán sietett vissza a lakásba, mintha félő lett volna, hogy nem találja a helyén.

            Otthonról ritkán kapott híreket. Nem is nagyon lett volna kitől, nem is nagyon lett volna miről. Otthon nem történik semmi. Így aztán csak ült a lakásban, készült az óráira és már össze sem rezzent a parkolóház felől a rosszul záródó ablakon át több-kevesebb rendszerességgel érkező csatornafedél csapódásra.

            Aztán egyik reggel az órájára sietve zárva találta az egyetemet. Pontosabban néhány fiatal állt a kapuban, és közölték vele, hogy az egyetem le van zárva. Miért és mennyi ideig, nem értette pontosan, mert bár jól beszélte a nyelvet, de a kapuban álló egyetemista nagyon hadart és mintha még valami beszédhibája is lett volna. Dolgavégezetlenül kullogott hát vissza a lakásba, egész nap értetlenül ült csak asztalánál, az órákra készülés sem ment, és mintha egyszerre a különböző zajok is újra felerősödtek volna.

            Másnap, bár nem lett volna órája, megpróbált újra bejutni az egyetemre, de az ajtóban álló fiatalok mintha még többen lettek volna. Aztán a következő napon gyülekező rohamrendőröket vett észre az egyetem környékén, amitől megijedt, és visszasietett a lakásba. Attól kezdve nem mozdult ki onnan. Eleinte még tervezte, hogy utánanéz, mi a helyzet, de nem akaródzott kilépnie az utcára. Arra gondolt, hogy az a kis idő, néhány év, ami hátra van a kiküldetéséből már egy helyben is kibírható. Aztán majd hazamegy.

            Egy nap azonban mégiscsak hírt kapott otthonról. Pontosabban az a hír jutott el hozzá, hogy nincs többé otthon. Hogy bedőlt az állam, vagy micsoda, nem értette pontosan.

            Első izgalmában kiszaladt az utcára. El akart menni az egyetemre, az egyetlen helyre, amit ismert, de idegességében eltévedt a vég nélküli utcákon, amelyekről kiderült, hogy mindnek van vége, csak nem vezetnek sehova. Hosszú órákba telt, míg visszatalált a lakásba. Leült az asztalhoz, hallgatta a szomszédból átszűrődő bensőséges köhögést és a parkolóház ismerős lármáját. Arra gondolt, hogy végre otthon van.