Lámpafényes oldal (folytatás, befejezés)
Róza mama tanyája egyszerű kiskocsma volt néhány utcával odébb. Két helyiségből állt: a külső volt az ivó, söntéspulttal és a hozzátartozó bávatag tekintetű törzsvendégekkel, akiket minden valószínűség szerint a nap bármely órájában meg lehetett itt találni, hogy aztán záráskor a csapos késsel fejtse le őket évszázados helyeikről; a belső pedig az étterem, amelyben néhány piros-fehér abrosszal letakart asztalka szolgálta a meleg ételt megkívánók igényeit. „Mindig van pacal is.”, súgta Adél, ahogy beléptek az ajtón, és olyan cinkosan hunyorított a huszonöt éves férfira, mintha tudná, milyen bensőséges viszonyban van ezzel a póriasságában is különleges étellel. A belső helyiségbe mentek, miközben Adél úgy üdvözölt mindenkit, mintha mindennapos ismeretség kötné velük össze. Letelepedtek egy asztalhoz, melynek közepén kis művirág csokor árválkodott egy vázában, és miközben megérkezett a pincér, Adél megosztotta a huszonöt éves férfival rendelési javaslatát: „Igyunk előbb valamit, jó? Egész nap egy falatot sem ettem, és akkora űr van a gyomromban, hogy egy kis helyet kéne benne csinálni az ételnek.” Kikért egy fél vodkát egy pohár sörrel, a huszonöt éves férfi pedig fél liter száraz vörösbort rendelt, bár a kocsmát elnézve volt némi kétsége afelől, jót tesz-e magának ezzel a választással.
Ahogy várható volt, Adélnak azonnal fejébe szállt az éhomra bedobott feles, ráadásul rögvest kért is egy másikat, úgyhogy hiába hozták ki a vacsorát (neki rántott sajtot, a huszonöt éves férfinak pedig hagymás rostélyost), szinte hozzá se nyúlt, csak néha piszkált bele szórakozottan, miközben a huszonöt éves férfit viszont buzgón kapacitálta a hús elfogyasztására. „Ebben a korban sokat kell enni! Hiszen még növésben vagy…”, vigyorogta, miközben vodkás leheletével pácolta a huszonöt éves férfi arcát. Aztán elővett egy doboz cigarettát és rágyújtott. „Na, végre!”, nyögte kéjesen, „Már mióta vágytam erre… De ma egész nap olyan okádhatnékom volt, hogy rágyújtani sem volt erőm.”, és a túlsütött hússzeletet nyiszáló huszonöt éves férfi szemébe fújta a füstöt.
A huszonöt éves férfi buzgón őrölte fogai közt a rágós és ízetlen falatokat, és közben azon töprengett, miként tudna idejekorán lelépni. Úgy érezte, már így is túlteljesítette a napi jószolgálati penzumot, és ha nem is nyert közvetlen hálókocsis utat a mennyországba, de nem tehet neki szemrehányást senki, ha minél gyorsabban bekapja a vacsoráját, néhány percig még udvariasan mosolyog Adélra, aztán pedig másnapi teendőire hivatkozva elköszön, és szedi a sátorfáját. Jó, esetleg még hazakíséri a nőt, de aztán iszkiri. Ám Adél kezdett egyre jobban belemelegedni, bár mindinkább akadozó nyelve látszólag épp az ellenkezőjéről tett tanúbizonyságot, és faggatni kezdte a huszonöt éves férfit. Hány éves pontosan? (Jé, pont, mint a fia, vagy ezt már tisztázták?). Hol lakik? És kivel? És amikor a huszonöt éves férfi bevallotta, hogy egyedül lakik a nagyszüleitől örökölt lakásban, akkor jött az elkerülhetetlennek tűnő kérdés: van-e barátnője? A huszonöt éves férfi nem szerette ezt a kérdést. Nem azért, mert éppen nem volt, hanem mert gyakorlatilag még sohasem. Persze voltak kalandjai, már ha folyamatos kalandnak lehet nevezni azt a kétségbeesett párkapcsolat-hajszolást, ami az egyetemi éveit jellemezte, és amelynek során egy házibuli kavalkádjában (amikor a féktelen tombolásban még a szemüvege is eltört, részletekre tehát alig-alig emlékezett) a szüzességét is elveszítette, de futó viszonyoknál (melyekben leginkább ő futott az épp aktuális lány után) többre nem ment. Pedig ő mindenáron többet akart, de talán éppen ez volt a baj, ez a mindenáron akarása a többnek, miközben a haverjai kisebb célkitűzésekkel nagyobb sikereket arattak. És mindez nem töltötte el feltétlen önbizalommal, így az ilyen és ehhez hasonló kérdések kiszolgáltatottá tették. Persze lazán rávághatta volna, hogy van. De nem volt az a lazán rávágós alkat, így most is zavarba jött, megpróbálta másra terelni a szót, ám csak még jobban belegabalyodott.
Adélt mindenesetre nagyon érdekelte a téma. Először történt az este folyamán, hogy feltétlen figyelemmel fordult a huszonöt éves férfi felé. Nincs barátnője? Az ő korában?! Lehetetlen! Amikor ő ennyi idős volt, naponta három pasast fogyasztott el reggelire, és akkor még nem beszéltünk a többi étkezésről. Hiszen ebben a korban csak erről kéne szólnia az életnek! Egyre jobban feltüzelte magát, és ennek megfelelően mind hangosabban beszélt, a huszonöt éves férfi pedig, akit eleve feszélyezett a helyzet, már úgy érezte, hogy mindenki őket figyeli, legalábbis az a háromfős társaság, amely csupán két asztallal odébb üldögélt. Zavarában egyre szűkszavúbb válaszokat adott, amelyekkel csak még inkább ingerelte Adélt, aki már valósággal kiabált, és aztán hirtelen átnyúlt az asztalon, megragadta a huszonöt éves férfi önkéntelenül ellenszegülő kezét, megszorította, és közben ezt rikácsolta:
„BASZNI, BASZNI, BASZNI KELL!!! ENNYI IDŐS KORBAN AZ EMBERNEK MINÉL TÖBBET KELL BASZNIA!!!”
A huszonöt éves férfi moccanni sem mert. Bár a szemét sem fordította arra, de pontosan tudta, hogy a háromfős társaság elhallgatott és gátlástalanul bámulja őket. Ő pedig csak ült, mint aki karót nyelt, izzadt tenyerével Adél görcsös markában, és arra gondolt, hogy ez nem lehet a valóság, legfeljebb annak földi mása.
Adél amilyen hirtelen megfogta, úgy engedte el a kezét, hátradőlt, újabb cigarettára gyújtott, és így folytatta: „Nem mondom, hogy velem, bár nem lenne ellenemre. De mindenképpen nőre van szükséged, méghozzá minél több nőre, nem pedig leragadni egynél, mert az maga a halál!”, és olyan vehemenciával dobta be a vodkája maradékát, mint aki ezzel pecsételte meg az imént kimondott alapvető igazságot.
„Én már egyszer meghaltam…”, mondta rekedten, cigarettafüstbe burkolózva, „akit most látsz, az nem én vagyok. Annak idején, amikor kommunában éltünk, annyira más volt minden, és én is másvalaki voltam. Persze te nem is tudod, mi a kommuna. Talán nem is hallottál róla, vagy ha igen, akkor badarságokat. Az embereknek általában tévképzeteik vannak a kommunáról, manapság még inkább, de persze akkoriban sem nagyon tudták, hova tenni. A hatóságok sem, nem is nézték jó szemmel, de hát pont ez volt a szép benne. A lázadás. Egy olyan lázadás, amely ellen nehezen lehetett föllépni. Az állam az ideológia szerint az egész országból egy nagy kommunát akart csinálni, akkor mért ne valósíthattuk volna meg kisebb méretekben a sajátunkat. Persze zargattak eleget, de hát másért is zargattak volna. És hát végül is nem volt több az egész, mint fiatalemberek együttélése egy nagy lakásban. Ránk akarták bizonyítani, hogy a szabad szerelem hívei vagyunk és vétünk a közerkölcsök ellen, de hát ez nem volt bizonyítható. Mert elvégre mi más a szerelem, ha nem a legteljesebb szabadság. De közben törvényes párkapcsolatokban éltünk a kommunában is, én például az akkori férjemmel, aki egy orientalista volt, afféle csodabogár, én meg pont ezt szerettem benne. Hogy más volt, másként gondolkodott, és nem csak a szó politikai értelmében. Élni persze nem nagyon lehetett vele együtt, mert annyira más volt, nem e világra való, vagy túlságosan is az, mindegy… Egyszóval sokáig nem lehetett elviselni a bogarait, de a kommunában még ez is elment. Mert a létezésnek az tényleg egy más minősége volt. A mai eszemmel már nem tudnám tolerálni, de mégis vágyom vissza belé, vágyom az akkori eszem után, mert akkor még minden olyan egyszerűen volt bonyolult. Most meg itt ez a bonyolult egyszerűség, ami látszólag ugyanaz, és mégis mennyire más. Mert most is kommunában élek, de már csak önmagammal. Persze te ezt nem értheted. Én alapvetően közösségi ember vagyok, ezért is lettem tanár, de közben itt van ez a kurva magány. Ami még mindig jobb, mintha valakivel együtt lennék magányos. Ezért jó a mi házasságunk. Ezért működik. Mert a férjem folyton külföldön dolgozik. Most is Berlinben van, vagy hol a búbánatban. Aztán időnként megjelenik, és hoz nekem mindenféle használhatatlan kacatot, ami persze elsősorban azért használhatatlan, mert ő hozza. Ahelyett, hogy itt lenne, és nem venne nekem semmit. De nem, neki a németeknek kell házat terveznie, mert az a „trendi” manapság. Már ez a szó, hogy „trendi”, ez is mennyire „trendi”… De én nem akarok trendi lenni, én ódivatú akarok lenni, elavult és másvilági, mint mondjuk egy orosz grófnő egy realista nagyregényből, hóval, trojkával meg báléjszakával…”, lihegte Adél, és elnézett a huszonöt éves férfi feje fölött a semmibe.
A huszonöt éves férfi csak ült az asztalnál, tányérján a hagymás rostélyos maradék mócsingjaival, poharában az állítólagos soproni kékfrankossal, amitől szép lassan, de biztosan tompa sajgás költözött a fejébe, bár lehet, hogy a sajgást másnak köszönhette, mondjuk Adél szavainak, vagy a helyzetnek, hogy itt ül egy orosz nagyregény díszleteként egy kiürülőben lévő éjjeli menedékhelyen, mert közben a háromfős társaság is szedte a sátorfáját, újabb vendégek pedig nem érkeztek, és az ivóból is egyre ritkábban szűrődtek be hangok, mintha lassacskán már záróra lenne, és úgy is érezte magát, mintha tényleg elérkezett volna a zárás ideje, szép sorjában a gondolatait is tisztába lehetne tenni, lehúzni a redőnyt és kiírni: „A huszonöt éves férfi nyitása holnap reggel 9-kor, tűz esetén kulcs a házfelügyelőnél”, de Adél reménytelenül úgy viselkedett, mintha ő lenne a házfelügyelő, akinek joga és kötelessége mások macerálása, újabb és újabb cigarettára gyújtott, néha belekortyolt a sörébe, és beszélt, csak beszélt, mintha itt és most szavakkal kéne megváltania az emberiséget, de legalábbis önmagát.
Éppen valami örökbefogadásról adott elő akadozó nyelvvel, de töretlen lendülettel, melynek során egy kis cigány lurkót vett magához valaki, egy házaspár, egy csillagszemű kis porontyot, akit elevenen fel lehetett volna falni, annyira édes volt, csak nézett azokkal az ártatlan bogárszemeivel, a fekete hajával meg a tejeskávé bőrével, és amikor a házaspár végre hazavihette, hosszas huzavona, mindenféle hivatalos egyeztetések, meg környezetfelmérés után, melynek során egy kurva, így mondta Adél, egy kurva kereste fel őket, többször is, állandóan a nyakukra járt, mindenféle hülye kérdésekkel bombázta őket, és mindenáron tudni akarta, hogy élnek, nem élnek-e rosszul, nem is annyira anyagilag, mint inkább családként, már ha családnak nevezhető két ember együttélése, akiknek se kutyája, se macskája, s főként nincs gyereke, vagyis pont az hiányzik, mert a nő meddő, legalábbis azt mondják az orvosok, bár ezt a nő nem akarja elhinni, és a férfire gyanakszik, s ezért aztán tényleg nem élnek valami hű, de mesésen, gyakran veszekszenek, sőt az igazat megvallva folyton veszekszenek, alig bírják elviselni egymást, pokollá teszik egymás életét, ott élnek együtt egy nagy lakásban, és mindennap gondosan aláfűtenek a hétköznapi pokolnak, és már a válás az egyetlen menekülési útvonaluk, amikor eszükbe jut afféle utolsó mentsvárként az örökbefogadás, hogy hátha az segít, mert egy gyerek tényleg mindent meg tud változtatni, legalábbis ebben hisznek, főként a nő, megszállottja lesz a gondolatnak, és végül a férfi is beadja a derekát, és így amikor eljön hozzájuk a gyámügyis liba, úgy viselkednek, mint egy mintaházaspár, eljátsszák ezt a szerepet, amit talán nem is kell annyira játszaniuk, mert akkor már napok óta beleélték magukat az örökbefogadás megváltó képzetébe, és végül a gyámügy is pozitívan bírálja el a kérelmüket, és akkor heteken keresztül csak vásárolnak, mindenféle babaholmit meg bababútort, és átrendezik a lakást, meg főként a saját lelküket, hogy készen álljon a gyerek fogadására, és amikor minden együtt van, akkor elmennek az otthonba, összepakolják a pöttömnyi purdét, hazaviszik, és a boldogságtól azt se tudnák, hogy mit csináljanak, ha nem kéne azonnal tisztába tenni a kicsit.
A huszonöt éves férfi csak szűrőn keresztül hallotta a nő szavait, mintha vattát tettek volna a fülébe, pedig ő maga tette oda azzal, hogy elege volt az egészből, a bortól is elbódult kissé, de főként az este varázsától, már ha varázsnak nevezhető az a különös, túlvilági hangulat, amit a kocsma és főként a vele szemben megállás nélkül, össze-vissza karattyoló nő gyakorolt rá, és már nemcsak arra nem figyelt, amit Adél mondott, hanem valójában már semmire sem figyelt, ült csak kábán az asztalra támaszkodva, és közben fél füllel hallotta ezt az érthetetlen történetet erről az örökbefogadó párról, akikről azt sem tudta, kicsodák, de főként, hogy mi köze hozzájuk, hogy jön az eddigiekhez, a kommunához, Adélhoz meg a férjeihez, az orientalista csodabogárhoz és a sztárépítészhez, de elsősorban hozzá, a huszonöt éves férfihoz, és arra gondolt, mennyire abszurd ez az egész, véget kéne neki vetni, de nem volt mese, mert Adél egy szusszanás nélkül hadart tovább, már amennyire akadozó nyelvvel hadarni lehet, és már ott tartott, hogy az örökbefogadott gyermek felcseperedett, és iskolába kellett mennie, és úgy tűnt, hogy minden sínen van, mert a környék, sőt a város egyik legjobb iskolájába íratták, és meg voltak győződve, hogy mindent megtettek érte, már amit egy gyermektelen házaspár egy örökbefogadott gyerekért megtehet, mert azzal végig tisztában voltak, hogy ők csak örökbefogadó, tehát egyben örökbefogadott szülők, hiszen nemcsak ők fogadták örökbe a gyereket, hanem az is örökbe fogadta őket, vagyis anyja-apja helyett anyja-apja lehetnek a gyereknek, aki a gyerekük helyett a gyerekük lehet, de csakis „helyett”, és ezért úgy tisztességes, ha ezt a gyereknek is rögtön tudtára adják, hiszen magától is látná, hogy ők nem cigányok, tehát nem lehetnek az igazi szülei, ezért aztán kezdettől fogva úgy nevelték, vagyis főként a nő nevelte úgy, kezdettől fogva úgy neveltem, mondta Adél, és akkor hirtelen a huszonöt éves férfi elkezdett figyelni, mert immár nem az volt a számára addig teljességgel érdektelen történet tétje, hogy miként nevelte bele a nő a még alig tudatánál lévő gyermekébe, hogy nem ő az anyja, hanem az, hogy ez a nő valójában Adél, tehát ez a történet róla, róluk szól.
„A bajok pedig az iskolában kezdődtek”, folytatta Adél, „mert az én kis bogárszeműm, már az első héten megverte az egyik társát, és mikor elmentem érte a tanító néni kérésére, hazavittem, és kérdőre vontam, akkor csak nézett rám az ártatlan bogárszemeivel, és láthatólag nem értette az egészet, megverte, mert megverte, ennyi az egész, volt persze valami elvett játék a dologban, de nem volt valódi jelentősége, mint ahogy én sem tulajdonítottam az egésznek jelentőséget, titokban még büszke is voltam, hogy az én hátrányos helyzetből indult picinyem meg tudta védeni magát, ilyen a társadalom, érveltem magamban, soha nem fogja kiküzdeni a helyét, ha hagyja magát elnyomni, és így aztán voltaképpen fenyítés nélkül hagytam az esetet.”
„Perszem ma sem hiszem”, mondta tovább rövid szünet után Adél, „hogy meg kellett volna fenyítenem, mert azzal semmire nem megy az ember, illetve csak az ellenkezőjére, bár ebben az esetben nem tudom, mi lett volna az ellenkezője, egyszóval ma sem tudom, mit kellett volna tennem, talán rögtön pszichológushoz küldeni, de én nem hittem a pszichológusokban, ahogy ma sem hiszek bennük, bár elfogyasztottam az évek során egy párat, vagy talán éppen ezért nem hiszek bennük, mert tudom, hogy ők sem hisznek magukban, bennem meg aztán végképp nem, mindenesetre talán mást is tehettem volna, mint semmit, de semmit tenni mindig könnyebb, főleg, ha öntudattal csinálja az ember, márpedig öntudatom az volt, ezerszázalékos, az én kis örökbefogadott cigánykölköm tele van természetes jósággal, amit a társadalom megpróbál ugyan kiirtani belőle, de ő meg tudja védeni magát, istennek hála, így gondolkodtam, akár egy elfuserált Rousseau, és minden különösebb lelki probléma nélkül engedtem vissza a fiamat az iskolába, és egy ideig nem is nagyon volt gond, de aztán egy nap a tanító néni újra hívott, hogy mindenképp beszélnie kell velem, és amikor bementem, elpanaszolta, hogy a gyerekem a fütyijét mutogatta a lányoknak, és ezért iskolapszichológushoz kéne küldeni, mire én megmondtam a tanító néninek, hogy menjen ő az iskolapszichológushoz, ha annyira kedve van hozzá, a fiamat meg hagyja békén, jól összevesztem vele, aztán az igazgatóval is, másnap pedig mentem és átírattam a bogaramat egy másik iskolába.”
Adél elhallgatott egy pillanatra, nagyot húzott az üres söröspohárból, de nem zavartatta magát, kiitta a maradék habot, és aztán folytatta: „Ezzel vette kezdetét a mi kis oktatásügyi kálváriánk, minden egyes stációnál egy újabb iskolával, nem is tudom, hány iskolát próbáltunk ki a fiammal, a szigorúan hagyományostól a legalternatívabbakig, de semmi nem ment. Volt ahol a fegyelmet nem bírta, volt ahol a túlzott szabadságot, pontosabban a túlzott szabadság sem volt elég túlzott neki. Még olyan helyről is sikerült kirúgatnia magát, ahonnan elvileg nem rúgtak ki senkit. Persze annak megtalálták a módját, hogy őt eltanácsolják. Én pedig tényleg tanácstalan voltam. Vagyis inkább azzal áltattam magam, hogy rossz a rendszer. Ezt egyébként ma is hiszem, de akkoriban kifejezetten menedéket kerestem ebben az elméletben. Hogy én is csak a hihetetlen alkalmazkodóképességemnek köszönhetem (mert ha nem tudnád, én hihetetlenül alkalmazkodó képes vagyok, ne röhögj, szólt a huszonöt éves férfira, akinek persze esze ágában sem volt röhögni), szóval csak ennek köszönhetem, hogy el tudom viselni a nagyszerű tantestületünket meg az egész hányadék világot.”
„Mert ilyen ez,”, mondta Adél, „ott vagy te és veled szemben az egész világ.” A hamu a cigarettájáról a blúzára pottyant, de észre sem vette, csak beszélt tovább. „Így képzeld el, ahogy most ülünk. Mindig a másik oldalon, köztünk meg az asztal. Állandóan. És hiába próbálsz átülni a másik oldalra, mindig azon kapod magad, hogy a túloldal megmarad. És eleinte még hitegeted magad, hogy a te oldaladon is vannak. Mondjuk a család. Kezdetben. De gyorsan rádöbbensz, hogy a család csak addig véd, amíg te is viszontvéded. És amint szembefordulsz az állítólagos értékeivel, máris körön kívül találod magad. Persze „szeretnek”, mert a felebarátjukat is szeretik, de ez már csak amolyan alamizsna, amilyet a templomnál kuporgó koldusnak is odalöknek, ennek a szeretetnek már nincs védereje. Egyedül maradtál. De akkor ott a kommuna. Közösen gondolkodók véd- és dacszövetsége. Pontosabban közösen másként gondolkodóké. És tudod, egy dologról lehet közösen másként gondolkodni, de mindenről aligha. A kommuna jó volt, amíg arról szólt, hogy az egyik elfuserált közösségből, a családból átlépjen az ember a másik elfuserált közösségbe. Amíg még hinni lehetett a közösségben mint olyanban. De aztán az ember ráébred, hogy nincs közösség, csak reménytelen individuumok szánalmas tömege. Akik mind zsenik, mind megváltják a világot, és persze együtt, mert egységben az erő, de valójában mind el vannak foglalva a maguk pitiáner problémáival, egyszerűen azért, mert emberek, és az ember csak a tömegsírban képes problémamentesen beilleszkedni a többi közé.”
A huszonöt éves férfi azon töprengett, Adél vajon észrevenné-e, ha ő szép csendben fölállna az asztaltól, és kisettenkedne a kocsmából. A hólyagja már lassan kezdett szétpattanni, a fejéről nem is beszélve, de meg sem merte kockáztatni, hogy legalább a mellékhelyiségbe kikéredzkedjen. Csapdába esett. Egy végtelen monológ indamondatai fonódtak rá fojtogatóan, és esélye sem volt a szabadulásra. Úgy érezte, talán meg is ölné a nőt, ha távozásával kiszakítaná szavakból bűvölt transzállapotából. Így csak ült szófogadóan, mint egy megszeppent kiskamasz, aki először szembesül a világ valótlanságával.
Adél pedig beszélt, a közösséggel kapcsolatos kudarcai után a párkapcsolatba vetett reményeinek elmúlásáról, arról, hogy miként ment gallyra az első házassága az orientalistával, aki előbb három hónapra tűnt el Vietnámban, aztán félévre Kínában, és ezek mind egyszemélyes kutató ösztöndíjak voltak, tehát föl sem merült, hogy Adél elkísérje, s így aztán amikor előállt egy kihagyhatatlan, egyéves mongóliai utazás tervével, ahova már együtt mehettek volna, akkor Adél bemondta az unalmast, hogy ő nem fog egy évig jurtában lakni meg erjedt kancatejet inni, és ezt az álláspontját olyan hevesen védte, hogy már akkor sem lett volna esélyük a további együttélésre, ha az orientalista hirtelen pályát módosít, és elszegődik például BKV-jegyellenőrnek.
Ezek után jött a második férj, régi egyetemi ismeretség, egy író, aki nem is annyira mellesleg középiskolai tanárként dolgozott, ott találkoztak újra össze Adéllal, egymásra csodálkoztak egy tanévnyitón Adél előző munkahelyén, és a nagy csodálkozásnak házasság lett a vége, na meg szerelem, így ebben a sorrendben, mert a házasságnak még nem sok köze volt a szerelemhez, az csak úgy jött, dacból az első kudarca miatt, de aztán szerelem lett a vége, csak az a vicc az egészben, mondta Adél, de érdekes módon nem nevetett, hogy jóval később, már a válásuk után, voltaképpen a mostani férjével való együttélése alatt döbbent rá, hogy a második férje volt az igazi, a nagy szerelem, de persze most már késő, nem mehet vissza hozzá, azok után, ahogy elhagyta, ahogy hagyta magát elcsábítani a mostani férje által, egyszerűen azért, mert elviselhetetlen volt a második férje nyüglődése, hogy nem találta a helyét a tanításban, folyton írni akart, amikor meg ott volt a lehetősége, hogy írjon, akkor csak szenvedett, ez is baj volt, meg az is baj volt, nem ment az írás, neki valahogy sohasem ment az írás, de persze a tanítás sem, mert arra meg nem tudott odafigyelni, így aztán folytonos konfliktusai voltak, és persze mindenki állandóan őt, a feleségét csesztette, legfőképp az igazgató, hogy beszéljen már a férjével, de urambocsá hogy lehetne beszélni valakivel, aki saját magával sem képes szót érteni, meg hát ivott is, rendszeresen másnaposan ment tanítani, úgyhogy ő nem bírta tovább, érthető, hogy az első adandó alkalmat megragadta, és lelépett a harmadik férjével, aki akkor még csak az első szeretője volt.
Adél láthatólag kezdett kifulladni, vagy egyszerűen csak az alkohollal tetézett kimerültség érte el a tetőfokát benne, mert a szavak még az addiginál is jobban bukdácsoltak a szájában, és a huszonöt éves férfinak többször is az volt a benyomása, hogy elalszik beszéd közben, tán már el is aludt s csak álmában motyog tovább rendületlenül, s hogy mindez nem is más többé, mint Adél álma, egy álom, amelyben ott ülnek kettesben a kihalt kiskocsmában és lepereg szemük előtt Adél élete, vagy legalábbis egy képsor, amelyet Adél az életéről vizionál, s melyben az idősíkokat ide-oda taszigálva keverednek különböző elbeszélés-törmelékek ilyen-olyan férjekről meg örökbefogadott gyermekről, akivel minden törődés ellenére is csak baj van, mert közben, ahogy a huszonöt éves férfi a történetek útvesztőiből kitalálva rácsodálkozott, a gyerek már felnőtt, legalábbis annyira, hogy tudjon autót vezetni, illetve megpróbálja, mert amikor Adélék nem voltak otthon, elkötötte az apja kocsiját és aztán karambolozott vele, ráadásul beszívott állapotban, vagy ezt csak Adél feltételezte, ez nem derült ki pontosan, mindenesetre ő megúszta, de az autó totálkáros lett, és akkor már Adél sem tudta mivel védeni, mert ez már a sokadik stiklije volt, a férje joggal borult ki, hogy ő visszaadja az intézetbe, ami persze nem volt lehetséges, de elküldték egy vidéki bentlakásos gimnáziumba, ahonnan ugyan nemsokára kirúgták, de addigra betöltötte a tizennyolcat, és elköltözött a szüleitől egy albérletbe, amit ki tudja, hogy tartott fönn, de ezt Adél nem is akarta tudni, mert annyira gyanús üzelmei voltak, vagyishogy akarta volna tudni, persze hogy akarta volna, mindent tudni akart róla, mert imádta ezt a kölköt mindennel együtt, a férjével is azért veszett végleg össze, mert bár igaza volt, de soha nem tudta neki megbocsátani, hogy elüldözte a gyereket, magának meg azt nem tudta megbocsátani, hogy hagyta elüldözni, és igazat adott neki, hogy az elköltözés pillanatában az arcukba vágta, pontosabban az ő arcába, mert a férje persze nem volt otthon, biztos házat tervezett éppen Karlsruhéban, szóval az arcába vágta, hogy úgysem ők a szülei, mi közük hozzá, hova költözik, mi közöd hozzá, vágta Adél arcába, nem vagy az anyám, fogta a cókmókját és becsapta maga után az ajtót, Adél meg ottmaradt, megkövült arccal, szeme alatt az üres árokkal, és amikor becsapódott az ajtó, holtan esett össze.
„Amikor becsapódott az ajtó, holtan estem össze.”, mondta Adél, a történet végére meglepően kitisztult hangon, de ahogy ezt kimondta, a feje hirtelen kicsúszott kezei támasztékából és hatalmasat koppant az asztalon, ő pedig hisztérikusan röhögni és zokogni kezdett egyszerre, amit hamarosan fölváltott a fuldokló köhögés. A huszonöt éves férfi ott ült ezzel a teljesen összeomlott nővel a vacsora roncsai fölött, és azért imádkozott magában, nehogy valaki meghallja odakint az ivóban ezt a pokoli hangzavart, és őt vonja felelősségre. Ijedtében rátette a kezét Adél karjára, áthajolt az asztalon és azt súgta a nő fülébe: „Nem kéne mennünk?” Adél meglepő gyorsasággal elhallgatott, ránézett a huszonöt éves férfira, és annyit válaszolt: „Jó, de csak ha hazakísérsz!”
A hazaútról inkább ne nagyon beszéljünk, hogy ne kelljen belebonyolódnunk annak a kínos csetlés-botlásnak a taglalásába, melynek során a huszonöt éves férfi hol csak támogatta, hol viszont szabályosan vonszolta a karjába kapaszkodó, róla élő nehezékként lecsüngő, és ezért őt időnként esetlen tánclépésekre kényszerítő Adélt, aki hol teljesen elhagyta magát, hol pedig fejét gátlástalanul kísérője vállára fektetve botorkált a sötétben. Mert sötét volt, utcai lámpák nem égtek, így a huszonöt éves férfinak arra is kellett ügyelnie, nehogy megbotoljanak, mivel tudta, hogy akkor képtelen lenne megtartani a rácsimpaszkodó, ernyedtségében meglehetősen súlyos testet. Ám a sötétnek részben örült is, mert így nem kellett attól tartania, hogy indiszkrét tekintetek tovább nehezítik irigylésre méltatlan helyzetét. Adélék házához érve reménykedni kezdett, hogy a nő összeszedi magát, és elbúcsúznak a kapuban, de ő ha lehet, még szorosabban vonta magához, és rekedt hangján megkérdezte: „Ugye feljössz?”, majd a huszonöt éves férfi habozását érezve annyit fűzött hozzá: „Ne félj, nem vagyok pedofil…” A huszonöt éves férfi az este folyamán először kezdett el igazán félni, ám nem nagyon volt választása, mert a nő testtartásán érződött, hogy egyedül nem tudna, vagy legalábbis nem akarna fölmenni a lépcsőn.
A lakásba érve Adél azonnal lerogyott a kanapéra, a feje hátracsuklott és a szemei lecsukódtak. A huszonöt éves férfi biztosra vette, hogy elaludt, és azon tűnődött, miként tudna úgy lelépni, hogy ne hagyja a nőt a nyitott ajtó miatt kiszolgáltatott helyzetben, ám végül úgy döntött, már így is túlontúl előzékeny volt, lesz ami lesz, ő távozik, méghozzá minél kevésbé feltűnően, és óvatosan a kijárat felé indult. Ám alig tett meg pár nesztelen lépést, amikor meghallotta a háta mögül Adél hangját: „Már mész?! Még meg se mutattam a fiam fényképeit…” A huszonöt éves férfi hangtalan sóhajtással fordult vissza, és dadogva kezdett szabadkozni, hogy már későre jár, másnap korán kell kelnie, de közben érezte, mennyire nevetségesen erőtlen a magyarázkodása. „Ugyan már”, mondta Adél, úgy terpeszkedve a kanapén, mint egy unatkozó madám, akinek az éjszaka közepén is ügyelnie kell a kupleráj rendjére, „gyerek még az idő; gyere, ülj ide mellém, mindjárt előszedem a fényképeket.” A huszonöt éves férfi elővigyázatosságból a legközelebbi székre ereszkedett le, és közben Melpomenus Jones, Leacock novellájának a hőse járt az eszében, aki annyira nem tudott nemet mondani senkinek, hogy előbb beleőrült, majd a történet végén bele is halt. Arra gondolt, hogy a végső megoldás talán tényleg a halál lenne, és akkor Adélnak sem volna más választása, mint engedni, hogy a hullaszállítók végre kicipelhessék őt az ajtón. De ahogy ránézett a nőre, s látta, hogy annak megint lecsukódott a szeme, hirtelen elhatározással talpra ugrott. „Mennem kell!”, mondta a maga számára is meglepő erővel, ám ahelyett, hogy elindult volna, egyfajta illendőség diktálta búcsúzási szándékkal közelebb lépett a kanapéhoz. Adél kinyitotta a szemét, majd váratlan mozdulattal előre dőlt és megragadta a huszonöt éves férfi karját. „Ne menj el!”, zihálta, „Ne hagyj magamra, nem akarok egyedül maradni!”, és olyan görcsösen kapaszkodott a huszonöt éves férfi kezébe, mintha a vízbefúlástól rettegne. „Dugj meg!”, nyüszítette, „Nőnek akarom érezni magam…”
Ez volt az a pillanat, amikor a huszonöt éves férfinak határozottan kellett volna cselekednie. Lefejteni magáról a nő kezét, megfordulni és semmivel sem törődve kimenni a lakásból. Aztán lemenni a lépcsőn és meg sem állni hazáig. Ám ő fiatal volt és tapasztalatlan. És főként képtelen lett volna bárkit is megbántani. Egyszerűen meg nem bocsátható udvariatlanságnak érezte volna. Így az azonnali cselekvés helyett habozni kezdett. Nem az volt a kérdés, hogy szeretkezzen-e ezzel az elhanyagolt külsejű, nem egészen jó illatú, hervadt nővel, hanem, hogy mit tegyen. Milyen módon tegyen úgy bármit is, hogy lehetőség szerint ő is túlélje az egészet, és a nő méltósága se szenvedjen csorbát. Márpedig a kettő együtt lehetetlennek tetszett. Különösen, hogy ez a történet már régen nem szólt az emberi méltóságról. Valami másról szólt. De hogy miről, azt ne feszegessük. Ne legyünk okosabbak, mint a huszonöt éves férfi, ne illegessük magunkat a mindentudó elbeszélő gőgösen magabiztos szerepében. Adél mindenesetre kapva kapott a huszonöt éves férfi tétovázásán, kétségbeesetten szorította a kezét és megpróbált hozzábújni. A helyzet azért volt különösen kellemetlen, mert a nő már félig lelógott a kanapéról, tehát óhatatlanul a földre esett volna, ha a huszonöt éves férfi kiszabadítja magát. Így viszont élő szoborkompozícióként feszültek egymáshoz, és a huszonöt éves férfinak tényleg az volt az érzése, hogy egy modern Laokoon-csoport részeként viaskodik a rátekeredő kígyóval. Minden erejét összeszedve igyekezett visszatolni a nőt a kanapéra, miközben a felsőtestük szép lassan síkossá vált a rajtuk csordogáló izzadtságától, és így egyre nehezebb volt megfelelő fogást találnia. Ezért aztán maradt a hiábavaló igyekezet, Adél továbbra is polipként csápolta körül a karjaival, ő pedig kétségbeesetten érezte, hogy a szőnyeg kezd kicsúszni a lába alól. Emiatt egy pillanatra elterelődött a figyelme, ami elég volt Adélnak, hogy taktikus harcosként éljen a kínálkozó lehetőséggel, rávesse magát, és a földre terítse.
A huszonöt éves férfi került alulra, Adél tömegétől a padlóra passzírozva, arcán a nő hozzányomódó zsíros arcával, orrában pedig az alkoholos-izzadt kipárolgás szagelegyével. Egy másodperc töredékéig kábultan hevert, de aztán a pánik megsokszorozta az erejét, és legördítve magáról a ránehezedő testet, sikerült föltápászkodnia. Ott állt győzedelmes hímként az alatta elterült nőstény fölött, de agyában sokkal inkább egy gyermek riadtságával, és csak annyit tudott hebegni: „Most már tényleg mennem kell, tényleg mennem kell…”, de ezt a mondatot úgy ismételgette, mint egy bűvös varázsigét, amellyel rontástól lehet szabadulni.
Adél csak feküdt a földön mozdulatlanul, kábult-merev tekintettel bámulva a huszonöt éves férfit, és akkor sem szólt semmit, amikor ő, szavainak némileg ellentmondó rövid tétovázás után, bizonytalan léptekkel elindult a kijárat felé. Úgy ment, mint aki szeretne ugyan már minél messzebb lenni, de nincs meggyőződve arról, hogy ez sikerülni is fog neki. És a hátáról is lerítt a hitetlenkedés, amikor mégis elérte az ajtót, lenyomta a kilincset és kilépett a lépcsőházba.
A lépcsőházban koromsötét volt, a huszonöt éves férfi azonban egyáltalán nem kereste a kapcsolót, inkább azonnal elindult lefelé. Többször is megcsúszott a helyenként csorba lépcsőkön, egyszer a kanyarodót eltévesztve még a falnak is nekiütközött, de mindezt szinte észre sem vette, ment tovább rendületlenül. A kertkapunál szöszmötölt egy darabig, mert nem tudta, hogyan működik a nyitó szerkezet, de aztán rálelt a gombra, és az utcán találta magát. Már majdnem a buszmegállónál járt, amikor lassítani kezdett. Akkor vette csak észre, hogy szinte futva tette meg az addigi utat. A járdán haladt, a félhomályban, mert utcalámpák csak a túloldalon égtek. Ösztönösen át akart vágni az úttesten, hogy a lámpafényre érjen, de akkor hirtelen eszébe jutottak Adél kocsmabéli szavai. Hogy hiába is menne át, a másik oldal, vagyis ez, mindig megmarad. Ezért aztán maradt ő is a félhomályban, és bandukolt tovább. Lehajtott fejjel, mint egy győztes hadvezér, akinek odalett a fél serege.
