Kopogás (első rész)
A negyvenéves férfi a konyhaasztalnál ült és tél volt és kutya hideg volt
és dehogy voltak nyitva az ablakok, és ő mégis azt írta éppen egy alig használt spirálfüzetbe, hogy „Napok óta ülök a nyitott ablaknál és reménytelen erőfeszítéssel próbálom magamévá tenni annak a bizonyos bölcsen mámoros éjszakának a varázsát, amelyen Szókratész úgymond a szépség és a szerelem mibenlétére nyitotta rá a világ szemét, s mely éjszaka állítólag az emberiség legnagyobb éjszakája volt.”, és közben az járt a fejében, hogy neki voltaképpen dolgozatokat kéne javítania, hiszen pont azért telepedett ki a konyhába, mert bent a szobában képtelen volt kellőképpen koncentrálni, minden elvonta figyelmét a dolgozatokról, s ez a minden bár valójában csak néhány dolgot jelentett, úgy mint egyes tárgyakat, amelyekről rendre ósdi, rég szavatosságukat vesztett apróságok jutottak eszébe, ám ezek az apróságok elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy ne legyen képes az íróasztalán heverő, sűrűn teleírt papírlapokkal foglalkozni, s ezért aztán szedte a sátorfáját és kiment a konyhába, úgymond kifordult oda, hátha estig mégis csak végez a napi penzummal.
„De egyfolytában egetverő igazságokba ütközöm mondatok helyett”, írta a negyvenéves férfi, „ami olyan mintha valaki minden egyes piszlicsáré cselekedetével jót akarna tenni, márpedig én nem hiszek a jóban, s még kevésbé hiszek annak pártprogramszerű akarásában, mert az egész csak ahhoz vezet, hogy a vak koldust ide-oda ráncigáljuk az utca két oldala közt, míg végül ugyanott találja magát, s még csak nem is tud róla. Ráadásul ezeket az egetverő igazságokat, amelyek a könyv lapjain Szókratész nevéhez fűződnek, ám valójában Platón szüleményei, aki úgy szerepelteti műveiben egykori mesterét, mint egy élemedett korú hollywoodi filmcsillagot, akinek a szájába már büntetlenül adhatók olyan mondatok, amelyekből az emberiség legnagyobb éjszakája kerekedhetik; egyszóval én ezeket az igazságokat nemhogy nem Szókratész, de még csak nem is Platón szájából hallom, hanem egy ágrólszakadt magyar fordítóéból, aki erről ugyan nem tehet, de mégiscsak olyan az egész, mintha szerelmet vallana az embernek egy káprázatos, idegen ajkú nő, akinek magyar hangja Csákányi László, s így mondhat bármit, nem hiszel neki, mert valójában még ha feliratozva lenne se nagyon hinnél, mert nincs szemed a szépségre és nem hiszel a szerelemben.”
Túl hatásos, gondolta a negyvenéves férfi, túl hatásos, tehát nem igaz; az igazság valahogy mindig kevésbé látványos, más kérdés, hogy gyakran kifejezhetetlen, vagy ha mégis sikerül, akkor is megváltozik, olyanná lesz, mint egy nő a reggeli smink után. Márpedig az igazság megszépíthetetlen, különben nem marad a helyén más, mint egy nagyestélyibe bújtatott ócska közhely. Ez járt a negyvenéves férfi fejében, s közben mégis azt írta, hogy „(új bekezdés) Napok óta ülök a nyitott ablaknál, és az erőfeszítés, amellyel a Platón órámat próbálnám előkészíteni igazából azért reménytelen, mert nem teszek semmiféle erőfeszítést, csukott szemmel bámulom a sorokat, pontosabban elbámulok a sorok között, a sorok között olvasok, és nem látok a sorok között se mást, mint egetverő igazságokat, amelyek minden bizonnyal termékeny gyönyörrel töltik el a hit-remény-szeretet hármasságának bajnokait, ám olyasvalakin, aki reménytelenül szeretne hinni, de nem tud, igen csak kevéssé segíthetnek.”
A negyvenéves férfi fölnézett a spirálfüzetből, és arra gondolt, mennyire nincs jelen a saját írásában. Ez nem csupán azt jelentette, hogy az egyes szám első személy, aki éppen az irónia molyrágta köntösébe bújtatott panaszáradatát zúdította a virtuális olvasóra, csak annyira emlékeztetett rá, mintha egy harmadik vonalbeli, vidéki zugszínész öltötte volna magára némely rosszul ellesett jellemvonását. Nem, mindez még belefért volna; a valódi gond az volt, hogy ez az irodalmi ripacs egész egyszerűen meg sem jelent a színpadon, talán az egyik eldugott öltözőben itta épp halálra magát. A negyvenéves férfiból ömlöttek a szavak a papírra, de valójában ezen az önző és nagypofájú piáson járt az esze, aki már hetek óta tette lehetetlenné a próbákat megbízhatatlanságával, miközben tátott szájú ivócimboráinak azt adta be, hogy élete legnagyobb szerepére készül. És ami még rosszabb: amikor mégis odaette a fene vérben forgó szemeivel és alkoholos leheletével, csak bomlasztani volt képes, cinikus megjegyzéseivel tovább zilálva az amúgy is szeszélyes hangulatot. „Nem hiszek az irodalomban, nem remélek semmit az irodalomtól, és nem szeretem az irodalmat.”, írta és máris hallotta a ripacs kínosan ziháló hangját, amint gunyoros kommentárokat fűz mondatainak, szerinte, önsajnálattól csöpögő és fellengzősen hatásvadász tartalmához. De azt is tudta, ha képes levegőnek nézni, megsértődik és visszavonul szeszgőzös magányába, ezért rendületlenül folytatta: „ És mégis nap mint nap járok irodalomról fecsegni egy belvárosi mintaiskolába, ahol a művészet feltétlen tiszteletére oktatom a lelkes nebulókat, és a vicc az, hogy még egyikük se vágta a szemembe, hogy mit süketelsz, te köcsög, hát még az optika is félrecsúszik a búrádon, nemhogy a mondatok a pofádban!, hanem többségében odafigyelnek az órákon, néhányan még jegyzetelnek is, a legádázabbak pedig eljárnak a péntek délutáni szakkörre, ahol beható elemzéseket készítünk nemzeti irodalmunk nagyjairól, kiknek arcképcsarnoka követendő példaként díszíti a folyosót a klozettől a szertárakig, jómagam pedig népszerű tanárnak számítok, akibe ha nem is szerelmesek a lányok, mert a szép rajztanárba szerelmesek, de legalábbis tisztelik jó humoráért és emberséges hozzáállásáért (vagyis, hogy elolvad minden álnaiv mosoly és kancsi szempár láttán), a fiúk pedig azért, mert noha nem tornatanár, mégis képes egy egyeneset rúgni a labdába, és a kirándulásokon nem veri ki szájukból a cigarettát, sőt megiszik velük néhány pofa sört”, írta a negyvenéves férfi, aki egy ideje nem ivott sört a gyomorproblémái miatt, ám ennek az aprócska ténynek abban a másik világban, amit a spirálfüzet valósága képviselt, nem volt jelentősége, miként ott a gyomorhurutja is csupán helyenkénti ironikus utalásként létezett, minden kínos mellékzönge nélkül: a lírai énnek maximum szívpanaszai lehetnek, a bélgörcsök, a savas felböfögés és más efféle nyalánkságok nem tartoznak a nyájas olvasóra, „és mindez csak azért, mert ha az embernek van stílusa, akkor még a csillagokat is lehazudhatja a tanítványai két szép szeméből.”
„A minap Catullusról adtam elő, pontosabban Catullus ürügyén, és szerintem életem legjobb órája volt, mert először merészeltem végre hallgatni az irodalomról, de legalábbis némaságommal megfogalmazni kételyeimet”, írta és közben az járt a fejében, hogy nem egészen a kételkedés fojtotta belé a szót azon az ominózus órán, amit ráadásul nem is Catullusról, hanem isten tudja kiről tartott, de hát az effajta memóriazavart mégsem lehet az irodalmi ábrázolás tárgyává tenni, „nem pedig nagy hangon handabandázni (ami persze nem szó szerint értendő, hiszen visszafogott, már-már halk, ám de annál áthatóbb hangon szoktam előadni, mint egy inkvizítor, aki tudja, hogy az idő neki dolgozik, s akinek visszafogott magabiztossága harsányabb minden handabandázásnál)”, írta és eszébe villantak azok a sűrűn előforduló, pánikszerű momentumok, amikor a legádázabb, hajcsárokat megszégyenítő rikoltozással sem tudja csendre bírni a megvadult kölyköket, „örök emberi és művészi értékekről, amely kinyilatkoztatásokat az sem ment, hogy a pillanat hevében még szinte magam is meg vagyok győződve az igazságtartalmukról.”
A negyvenéves férfi látta magát azon a Catullus-órán, amit isten tudja kiről tartott, látta magát darabokra esni a terem kellős közepén, pontosabban az érzést próbálta újraélni, amely ezt a „szétesés”-képzetet keltette benne, és hallotta egyik cserfes lánytanítványának csúfondáros hangját, amint azt kérdi tőle: „Mi van a tanár úrral, részeg?!”, és várta, hogy elönti a szégyenérzet, ami talán nem felemelő, de mégiscsak emberi, tehát köze van a valósághoz, de semmiféle szégyent nem tudott érezni.
„Nem, azon az órán Catullus nagyságáról alig sem esett szó”, folytatta, „annál inkább a tankönyvíróéról, akinek nemes veretű mondatai közül nem egyet fölvéstem a táblára, vitriolos kajánsággal ecsetelve ezen mondatok megkapó szépségét és filozofikus mélységeit. A kölkök persze jókat derültek megjegyzéseimen, ám viselkedésem némi zavart is váltott ki belőlük, mert láttak ugyan már italtól jókedvűen az osztálykirándulások során, de ennyire másnaposan (számukra részegen) órát tartani még soha. Pontosabban, ha elő-elő is fordult, hogy hajnalig tartó tivornyázás után, egy-két órácska alvással a fejemben voltam kénytelen az iskola falai közé merészkedni, mindig tudtam uralkodni magamon. Ezúttal azonban még rá is tettem egy lapáttal, hadd tudja meg a világ, hogy a köztiszteletben álló tanár úrnak is vannak gyenge pillanatai (ha már arról nem akar tudomást venni, hogy csak azok vannak neki, s hogy éppen ez az ő erőssége). A világ, úgy en bloc, persze nagy ívben szart az egészre, de egy gondos szülő azért így is betelefonált, hogy ő igazán nem akarja kritizálni a nagyra becsült tanár urat, és mindenkinek lehetnek problémái, és isten ments, hogy a tanár urat ezért bárminemű elmarasztalás érje, de azért jobb, ha az igazgató úr is tud róla, hogy a mélyen tisztelt tanár úr, ha nem is hányta le az első sorban ülőket, de olyan szavakat öklendezett az osztály fülébe valami görög vagy milyen költő ürügyén, amelyek nem egészen tanítási órára valók. Mire az igazgató baráti eszmecserére rendelt be magához, és ott mint tapasztalt, idősebb kolléga - aki, mint mondta, maga sem veti meg a kellemes társaságban folytatott, kulturált poharazgatást, de csak alkalom adtán, hangsúlyozta, megfelelő körülmények között, s hogy az semmi esetre se mehessen a munka rovására (ami úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy ő is szokott ám tízéves, dundi kisfiúkkal közösülni, de szigorúan csak szülői beleegyezéssel) - az alkoholnak a karrierre gyakorolt káros hatását ecsetelte számomra, sűrűn hivatkozva egy egyébként rendkívül ígéretesen indult egykori történelemtanárra, aki sajnálatos módon gyengébbnek bizonyult az ital ördögénél és szomorú véget ért (a testnevelői munkaközösség a tantestület javaslatára nyilvánosan kerékbe törte), mely példázat azt az érzést keltette bennem, mintha József Attilának a vasút rendeltetésszerű használatáról tartott volna előadást valaki, különös tekintettel arra, hogy nem egészen kedélyes kvaterkázás folytán voltam akkor már napok óta részeg.”
Itt tartott a negyvenéves férfi az írásban, amikor egyszerre kopogásra lett figyelmes. De ez sem egészen pontos, mivel az írást egy rövid ideje már abbahagyta, és percek óta már az új mondatra fülelt, amely azonban még váratott magára, csak nem akart előbújni, illegette magát a tükör előtt, mint egy első randis csitri. Ezt a mondatot próbálta hát mindenféle módszerrel előcsalogatni, szép szóval, fenyegetéssel, hol fölpattant az asztaltól és föl-alá futkorászott a szűk konyhában, mint egy eszement, hol pedig ülve maradt fejlógatván, mint bús magyar a siralomházban, és csüggedést színlelve akarta tőrbe csalni a bújócskázó ihletet. Közben pedig már jó ideje hallotta a kopogást, de rá se bagózott, vagyis igyekezett rá se bagózni, úgy tett, mint akinek nem téma egy kis kopogás, hiszen sokkal fontosabb, mondhatni szent ügyben kell eljárnia. Ő most alkot, mit neki hát holmi kopogás! Még ha bontanák a házat…- de valójában akkor is fölérne egy kisebbfajta megdicsőüléssel, amint ott ülne a földig rombolt támfalak között, és a kavargó porban buzgón jegyezgetne a spirálfüzetébe. Egyébként sem volt egészen új keletű a dolog, évek óta küldözgette ezeket az égi jeleket egy rejtelmes szellemkéz a fölöttük lévő padlástérből. Eleinte valóban rémisztő is volt, amint vacsora kellős közepén egyszerre fölhangzott ez a kísérteties morze, különösen, hogy úgy tudták, fölöttük csak a tető, na meg jó esetben a csillagos ég. Egy ilyen alkalommal a negyvenéves férfi egyik barátja, a Szobi Remete, akit Duna-parti termékeny magányából (mert a Szobi Remete nem holmi naplopásból rejtőzött ám el a világ szeme elől, hanem hogy papírra vesse neomisztikus látomásait) sikerült kirobbantani egy röpke városi kiruccanásra, el is határozta, hogy barátja védelmében utánajár az ügynek és szétnéz a padláson; ám a Remete aznap esti állapotát figyelembe véve a vállalkozás eleve kudarcra volt ítélve. A Szobi Remete ugyanis rendkívül értékes, ám fölöttébb érzékeny férfiú volt, aki nagyon nehezen viselte még az olyan miniatűr utazások terheit is, amit egy ilyen fővárosi kirándulás jelentett számára, és ilyen esetben a mindig nála lévő szurokszín gyomorkeserűnél keresett menedéket, aminek következtében már eleve párás tekintettel érkezett a negyvenéves férfi lakására, és az est folyamán ez a párásság valóságos ködfelhővé terebélyesedett. Így aztán amikor a hirtelen, bár nem egészen váratlan kopogtatás beálltával a Remete (aki egyébként addigra már, nyár lévén és tikkasztó hőség, egy szál alsógatyában üldögélt a konyhában) egyszerre fölemelkedett, és harsány „Reszkessetek szellemek!” felkiáltással elindult, hogy rendet teremtsen (miközben szőrös mellkasával és vállig érő borzas hajával a megszólalásig hasonlított egy éppen soros őrjöngésébe fogó ótestamentumi prófétához), a negyvenéves férfi már ott állt mellette, hogy a következő pillanatban összecsukló teste alá terelje a széket. A kísértetvadászatból nem lett hát semmi, és pár hét múlva a házmestertől azt is megtudták, hogy csupán új szomszédjuk van, aki a padlástérben alakított ki magának garzonlakást.
Egy idő után aztán az új szomszédról kiderült, hogy azt nem állja, ha zajt csapnak az alatta levő helyiségben, márpedig számára zajnak minősült minden, ami csak egy konyhában, ahol emberek napi háromszori étkezésükre előkészülnek és azt elköltik, előfordulhatott. Ily módon kezdett el dörömbölni, ha valaki megeresztette a vízcsapot, vagy óvatlanul tolta hátra a székét, esetleg nem elég nesztelenül csukta be az ajtót, vagy ne adj isten a suttogásnál hangosabban merészelt megszólalni… - egyszóval pimaszul és magáról megfeledkezve élni próbált. Ott hasalt egy ember a fölöttük lévő egérlyukban, fülét a padlóhoz szorítva, hogy le ne maradjon egyetlen pisszenésről sem, aki valójában egy valamit nem tudott elviselni: magát az életet. Ez a férfi (legalábbis a negyvenéves férfi úgy képzelte, férfiről van szó, afféle magányos farkasról, aki munkaidőben nyilván megbecsült hivatalnok a vágóhídon, hogy aztán hazatérvén papucsába bújjon és elfoglalja leshelyét egy irdatlan sulyokkal a kezében) úgy tett, mint aki elvonul a világ elől és annak még legapróbb csábításaitól is mereven elzárkózik, de mindeközben kétségbeesetten várt a világ hívószavára, és ingerült jelzéseivel öntudatlanul is csupán életjelet kívánt adni magáról. Ez volt a negyvenéves férfi teóriája, melyben megint egyszer embertársai iránti feltétlen megértése nyilvánult meg, ami azonban nem gátolta meg abban, hogy rosszabb pillanataiban ne kívánja a pokolba, de még inkább a zárt osztályra érzékeny idegzetű és abszolút hallású szomszédját. Ilyen rosszabb pillanat volt ez a mostani, mert a javítatlan dolgozatkupac árnyékában, s az írásban is elakadván, egyszerre úgy érezte, ha ez így megy tovább, hamarosan ő is elszegődik a vágóhídra, szabadidejében pedig beszerez magának egy sulykolót, és többé ki nem mozdul ebből a konyhából; itt fog ülni és arra várni, hogy az első hangra, ami a szomszédból átszűrődik eszelős döngetésbe kezdjen. És ez a lehetőség, bár a biztos polgári jövő szempontjából - különösen, ami a vágóhidat illeti - még perspektivikusnak is tűnhetett volna, nem töltötte el felhőtlen boldogsággal. Ezért aztán fölpattant (ami némi zajjal járván természetesen még nagyobb dörömbölésre ingerelte láthatatlan zaklatóját), és lesz ami lesz alapon elindult, hogy beolvasson a titokzatos szomszédnak.
A lépcsőházban jött azonban csak rá, hogy valójában azt sem tudja, hova kell mennie. A ház, több mint százéves, békebeli bérkaszárnya lévén, különleges szerkezettel, fő- és oldalfolyosók egész labirintusával volt ellátva, amelyeket a negyvenéves férfinak még sosem volt kedve és főleg bátorsága föltérképezni. Valahol pedig kellett lennie egy pincéjüknek is, amiről még annak idején a nagypapa beszélt neki, hogy a háború után évekig ott tárolták a szenet, de ez a pince a szénnel és a nagypapával együtt a legendák megközelíthetetlen alvilágába süllyedt. Nem vagyok én Orfeusz, bazmeg, gondolta a negyvenéves férfi, akinek néha nagyon kulturálatlan gondolatai voltak, és főként nincs nekem Eurüdikém, bár jól esett elképzelnie egy antik szépséget a szeneszsákok között. Lement a belső udvarra, ahonnét több lépcsőház is nyílott, amolyan gyanús zuglépcsősorok, amelyek inkább emlékeztettek holmi égbe kapaszkodó sikátorokra, melyek mélyén ismeretlen rettenetek leselkednek az óvatlan betolakodóra, mint tisztességes polgári lakhelyekhez vezető útra, és zavartan nézelődött. Eszébe villant, hogy esetleg a házmesternél kéne érdeklődnie, de őt is csupán futólag ismerte, pontosabban felmosólag, merthogy mindig csak akkor találkozott vele, amikor éppen a lépcsőket nyalta, és sejtelme sem volt, hogy ebben a rengetegben hol lakhat. Tépelődésének egy hirtelen elhatározás vetett véget, ugyanis elunván saját tehetetlenségét, úgy döntött, megsaccolja, melyik út vihet a lakásuk fölötti padlástérbe, és elindult fölfelé.
Egyszerre úgy érezte magát, mint aki eltévedt; mintha egy idegen ország, egy távoli, eddig csupán képes újságok oldalairól vagy a tévé képernyőjéről ismert civilizáció díszletei közé került volna; és úgy is volt, fényképek közt vezetett az útja, fényképek közt, melyek egy másik valóság ismeretlen rendeltetésű tárgyait ábrázolták; tárgyakat, melyek a lépcsőfordulókba voltak zsúfolva, oly módon, hogy csak behúzott hassal és angolnamozgással lehetett köztük elhaladni, és amelyek megannyi mozdulatlan cerberusként őrizték a bejárati ajtókat. Embert azonban egyet sem látott, kihalt volt ez a másik világ, a zárt ajtók is sokkal inkább az emberi jelenlét hiányára, mintsem a lehetőségére utaltak. Fölért a legfölső szintre, a padlástér bejáratához, ahol névtelen csengő jelezte, hogy valaki esetleg rejtőzik a falak mögött, és némi hezitálás után becsengetett. A rekedten berregő hang oly nehezen hatolt a csendbe, mintha az minden áron ki akarta volna lökni magából. A negyvenéves férfi nem tudta, mire számítson, pontosabban azt nem tudta, hogy a több kellemetlen lehetőség közül, amely agyában felmerült, melyik fog megvalósulni. Látta magát egy dühöngő óriás karmai közt, aki sulykolóként használja, falhoz csapkodott fejével adva jeleket a szomszédból érkező hangokra; elképzelte, amint egy ideggyenge emberkerülőt kell végeláthatatlanul vigasztalnia, és buzgón bizonygatni neki, hogy ezentúl nemcsak pontosan felel majd minden kopogására, de rendszeresen összejárnak és közös dörömböléssel boldogítják a ház lakóit; és azt sem tartotta kizártnak, hogy esetleg gyilkosság áldozatává válik, és egy eszelős mizantróp majdan az ő falba temetett testével fogja elszigetelni a külvilágtól zajra kényes magányát.
Föltárult az ajtó, és ő hirtelenjében képtelen volt eldönteni, az eddigi álom folytatódik-e, vagy pedig éppenséggel új kezdődik, mert egy női alak állt a nyílásban. Egy nő, akinek jelenléte nemcsak azért volt meglepő számára, mert erre a lehetőségre valóban nem készült föl, hanem mivel megjelenése, a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt oly mértékben ütött el környezetétől, mintha az ajtó, mely mögül előbukkant, egy másik dimenzióval teremtett volna összeköttetést. Egy másik dimenzióval, mely valójában a negyvenéves férfiban nyílt és valamiféle sejtelmesen ismerős tartományba vezetett, amelyről még nem lehetett bizonyossággal tudni, hogy az álmok vagy az emlékek birodalmához tartozik-e inkább, de csupán pillanatok kérdésének tűnt, mikor fedi föl magát. A negyvenéves férfi nem ismerte föl a nőt, de az a kísérteties érzése támadt, mint amikor valaki ismeretlen helyen bolyongván sötét szobába téved, és a váratlanul fölgyulladó lámpafényben egyszerre egy tükörrel találja magát szemben: el kell telnie a meglepetés másodperceinek, míg rá nem ébred, mit is lát. Nem ismerte föl a nőt, mert valójában eszébe sem jutott, hogy fölismerhetné, pontosabban meg volt győződve róla, hogy ebben a környezetben és főként szituációban csak idegennel állhat szemközt; mindeközben azonban valahonnan az öntudat határa alól, mint egy belső létrán már útnak indult a felismerés. De még mielőtt célhoz érhetett volna, a nő megszólalt, és amit mondott, legalább annyira volt egyértelmű, mint amennyire tűnhetett valószínűtlennek. Ugyanis a lehető legtermészetesebb módon annyit kérdezett: „Te vagy az?”. És aztán így folytatta: „Régóta várom a csöngetésedet, már kezdtem úgy érezni magam, mint egy Csipkerózsika, akinek álmában kinőtt a szakálla és ezért a kutya sem akarja felébreszteni. Szerinted tényleg kinőtt a szakállam?”
A negyvenéves férfi nézte a nőt, és arra gondolt, mennyire megváltozott. Egyáltalán nem hasonlított egykori önmagára: rövid volt a haja, noha annak idején éppen hátközépig érő hajzuhatagára volt a legbüszkébb (benne a boszorkánytinccsel, gondolta a negyvenéves férfi, amint eszébe jutott a néhány ezüstösen csillogó szál, melyek egzotikus fejékké avatták a korai őszülés első jeleit, és önkéntelenül is odapillantva, festi, állapította meg rosszallással), kitelt az arca, egyáltalán mintha meghízott volna, sőt még nőtt is talán, ami igazán valószínűtlennek tetszett, de egyértelműen magasabb volt, mint amire a negyvenéves férfi emlékezett. Meg sem ismerte volna, hogyha nem tudja, hogy ő az. Márpedig egyszerre tudta, azzal a bizonyossággal, amellyel az álmodó azonosítja az agyában zajló álarcosbál résztvevőit. „Meghíztál.”, nyögte ki, mert érezte, hogy szólnia kell, de rögtön tudta, rosszat mondott, hiszen a nőnek mindig is az volt a rémálma, hogy fölszed néhány kilót, miközben már úgy nézett ki, mint egy gebe, na jó, egy nagyon szép gebe, de mégiscsak gebe; erre gondolt és bűntudat fogta el, mert bár soha nem mondta, de gyakran érezte így, különösen az utolsó időkben, és gyakran kapta azon magát, hogy rosszul leplezett sóvárgással fordul egy-egy teltebb idomú leányzó után az iskolában, ami azért volt különösen súlyos, mert a nő pont a tanítványaira volt a legféltékenyebb. Ám most csak nézett rá szelíd tekintettel és annyit mondott: „És nem áll jól?”, és ebben a kérdésben, ami valójában állítás volt, nem kacérság, hanem nyugodt tárgyilagosság rejlett. Tényleg jól nézett ki; úgy, mint amilyennek mindig látni szerette volna, amilyenre a kezdeti időkből emlékezett, amikor még nem vált a megszokás áldozatává. De ahelyett, hogy ezt mondta volna, hirtelen ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy végre megtörje a helyzet teljességgel természetellenes varázsát, és hangot adjon értetlenségének: „Hogy kerülsz ide?!”. A nő azonban nem válaszolt a kérdésre, hanem félreállt a nyitott ajtóból, és intett a fejével: „Gyere be!”
A lakás sokkal nagyobb volt, mint amire a negyvenéves férfi számított, nem is képzelte volna, hogy ekkorát be lehet zsúfolni a tető alá. Azt a szobát kereste, amelyik a konyhájuk fölött van, de nem tudta belőni, melyik lehet az, így aztán rákérdezett: „Honnan szoktál kopogni nekem?” A nő megcsóválta a fejét és úgy nézett rá, mint egy megrögzött csínytevőre: „Én nem szoktam neked kopogni”, majd mielőtt a másik közbevághatott volna, hozzátette: „Szerintem ezt az egész kopogást csak kitaláltad, hogy feljöhess hozzám.” A negyvenéves férfi hirtelenjében azt akarta mondani, hogy hiszen annak idején éppen a nőt ingerelte legjobban a szomszéd zajongása, de abban a pillanatban ráébredt az érv képtelenségére, és zavarában azt bökte ki: „Azt sem tudtam, hogy itt laksz!”, hogy aztán rádöbbenve a kijelentés valódi tartalmára hozzátegye: „Tényleg nem értem, hogy kerülsz ide…” „Én mindig is itt laktam”, magyarázta a nő szelíd türelemmel, „nem akarom azt mondani, hogy már akkor is, amikor veled voltam, mert ízléstelen lenne és nem is feltétlenül igaz, de amióta elmentem tőled, azóta igen. Ezt neked is tudnod kellett volna, és talán tudtad is, csak nem akartad magadnak bevallani.”
A negyvenéves férfi döbbenten meredt rá, és a költözésre gondolt, amikor a másik férfi zsákszám hordta a nő (és részben a negyvenéves férfi) cuccait egy nagy fekete autóba, ami azt a benyomást tette rá, mintha az államvédelmi hatóság hurcolná el a feleségét, hogy a Terror Házának megtekintésére kötelezze, de csak annyit tudott kinyögni: „De hiszen az ügyvéd…”. A nő a szavába vágott: „ Nem volt semmiféle ügyvéd! Mért kell mindent másra kenni ?! Ehhez te mindig értettél… Tudod jól, hogy egyedül jöttem el tőled.”
A negyvenéves férfi a másik férfire gondolt, látta maga előtt azon a reggelen, amikor följött hozzájuk, és ők éppen veszekedés után, sőt inkább közben voltak, ő még el is rohant egy időre otthonról, hogy hazatérvén békülni próbáljon abban a hiszemben, hogy a nő csak egy apróságon kapta föl a vizet, pedig éppen azért veszekedett vele akkor már hetek óta szinte folyamatosan, mert bűntudata volt a másik férfi miatt, és legszívesebben megmondta volna neki, hogy vége, nem mindennek van vége, csak a kettejük kapcsolatának, ami azonban, tudta jól, a negyvenéves férfinak, legalábbis abban a pillanatban, amikor ezt kimondták volna, a mindent jelentette, ezért nem mert szólni, hanem inkább veszekedett, hátha abból majd megért valamit, de a negyvenéves férfi szokás szerint nem értett semmit, és engesztelni próbálta, holott evvel csak még jobban ingerelte, hiszen a nő éppen azt akarta, hogy rossz legyen közöttük minden, hátha ez majd elvezet ahhoz, hogy ne legyen közöttük semmi, de ez csak nem akart megtörténni, amitől a nő nyilván egyre idegesebb lett, a negyvenéves férfi pedig egyre szánalmasabban naiv, még a másik férfiban is megváltóként reménykedett, aki majd följön hozzájuk és rendet tesz közöttük, leül velük szemben és mint idősebb, tapasztalt házi baráthoz illik átkarolja őket és annyit mond: „Gyerekek, ne hülyéskedjetek!”, és ők egymásra néznek és mindent megértenek; ehelyett azonban nem értett semmit azon a reggelen, amikor a másik férfi odahúzott két széket a szoba közepére, az egyikre őt ültette le, a másikra pedig maga telepedett, valóban átkarolta a vállát, de mélyen a szemébe fúrva tekintetét azt mondta: „Nézd csak, szeretem a feleségedet, ő is szeret engem, te elválsz tőle, és hozzám jön feleségül.”, és ezt abban a stílusban tette, azzal a félmosolyos gátlástalansággal, ahogy hetekkel korábban a negyvenéves férfi szeme láttára egy nagyobb összeget hajtott be egy kliensén, és ezért hirtelen zavarában a negyvenéves férfi is a férfi ügyfelének érezte magát, akinek még busás honoráriumot is ad majd, amikor elválasztja a feleségétől, de még inkább azt érezte, hogy fel kéne ébrednie ebből az abszolút képtelen és perverz álomból.
