Maga által választott magányról, vagy a sors által kiosztottról beszélünk? Vagy a kettő tulajdonképpen ugyanaz? Mert tudat alatt ő válassza a saját magányát? Netán a kitörési lehetőségek hiánya is az ő hibája?
A csalódásról mindig az jut eszembe: vajon mi a jobb, nem is ismerni a szerelmet, és akkor nem is tudni, mit veszít vagy hagy ki az ember az életéből, vagy megismerni a nagy magaslatokat, vele együtt a legnagyobb mélységet is, a csalódás(ok)kal egyetemben, és szenvedni netán egy életen át, hiányolva a már ismert és megkedvelt érzést, és az/egy embert, aki mindezt újra éreztetni tudná, mert a magány fogságából kikerülni nem is olyan könnyű?