Az esték
A nappalok még mindig elviselhetetlenek.
Visszább vonva: nehezebben elviselhetők.
A reggel, a fölkelés, s hogy úgy kell tenni,
mintha élet, mintha minden megy tovább.
S megy is tovább. Persze, ez is létezés.
Aztán az egész napi jövés-menés
(vagy tétova kóválygás, ami most vagyok),
az „úgy csinálok, mintha dolgoznék” karneválja,
az „úgy csinálok, mintha fontos lenne bármi”,
mindez van, történik, csak én nem történek vele.
Ám eljön az este. Az alkonyati órák, a valódi sötét.
Elnyugszik minden, s legfőképpen benne nyugszom én.
Elfáradok. Tudom, már vár az ágy. S tudom, hogy nélküled.
Tudom - s nem érdekel. A most van csak, az este van,
és az van, hogy vagyok, nem csak úgy teszek.
Tényleg létezem. Nélküled - egymagam.
Már nem fáj úgy. S még csak nem is semmilyen.
Van. S benne önmagam is végre meglelem.
