5.
Aztán ott állt a nagy múltú egyetem egyik meglehetősen közepes jelenű, vasbeton épületében, egy riasztó óriásterem előtt, nagytömegnyi izgő-mozgó, nyüzsgő, ezer nyelven karattyoló ösztöndíjas fojtogató gyűrűjében, és újfent elfogta az a számára egy ideje már ismerős érzés, hogy nemcsak szóba állni nincs kedve senkivel, de lehetőség szerint az első vészkijáraton keresztül surranna ki a szabadba, hogy aztán meg se álljon a repülőtérig. De nem volt mese, az emberáradat ellenállhatatlanul sodorta magával a terembe, ahol végül annak is örült, hogy megfogódzkodhatott egy padban, átvehette névre szóló dossziéját, amellyel – úgy érezte – öt hónapra végleg eljegyezte magát a magánnyal, és meghallgathatott egy általános tájékoztatót, amelyből alig értett egy szót is nagy zavarodottságában. Aztán pedig csak ült maga elé bámulva, miközben körülötte már mindenki szedelőzködni kezdett, de úgy érezte, hogy úgysincs hova mennie, minek kapkodjon. És akkor hirtelen megszólították.
De ez nem így történt. Úgy történt, hogy ahogy ott ült, egyszerre a nővére hangját hallotta, aki már két éve férjnél volt, és egy távoli városba költözött, a nyugati határ szélére, és ezért ritkán látták egymást, havonta legfeljebb egyszer, ami nekik iszonyúan ritka volt, hiszen majd tizennyolc évig laktak egy szobában, még ha a nővére az utolsó időkben sokat volt is távol, de most aztán tényleg távol volt, és a távolságot alig enyhítették a mindennapos telefonhívások, amikor órákat trécseltek, legalábbis az apjuk szerint, mert szerintük alig váltottak egy-két szót, és csakis a legfontosabb dolgokról, mint hogy melyikük milyen ruhát vett fel aznap, vagy milyet nézett ki éppen magának, mert mindig kinéztek valamit maguknak, amit aztán nem is biztos, hogy megvettek, hiszen az egészben a kinézés és a megbeszélés volt a fontos, hogy legyen mire vágyakozni és a vágyról beszélhetni, és aztán esetleg elfelejteni az egészet, mert a következő kirakatban már újabb vágyra nyílik a szem – mindenesetre a beszélgetéseik alkalmával mindig elhangzott a nővére szájából a kérdés, ami nem is kérdés volt valójában, hanem ironikus állítás, kettejük nyelvi összetartozásának alapköve, amit a nővére egykori barátjától csentek el, bár nem olyan formában, ahogy az egykori barát ezt gondolta, hiszen ő halálosan komolynak szánta, amikor egyik, pontosabban egyetlen közös szilveszterük alkalmával, amit szűk körben, néhány fős baráti társaságban töltöttek, éjfélkor, amikor bekapcsolták a tévét, hogy meghallgassák a himnuszt, rászólt a barátnőjére, hogy álljon föl ő is, amivel, már csak a felszólító mód önkéntelen gorombasága miatt is, annyit ért el, hogy a lány dacosan ülve maradt, és a további nógatásra csupán azt vetette oda, hogy ugyan már kinek mi köze ahhoz, hogy ő föláll vagy sem, mire a fiú száján kiszaladt az azóta, legalábbis kettejük között, klasszikussá vált megfogalmazás: „magyar vagy, nem?!”. „Érted?!”, magyarázta másnap a nővére, „azt volt képes kérdezni tőlem, magyar vagyok-e, mintha más is lehetnék, mintha nem eleve annak születtem volna, mintha attól függne az egész, hogy fölállok-e szilveszter éjjel könnyezni a közös balsorsunkon néhány italtól elérzékenyült idiótával, akik ugyanúgy magyarok, mint én, de semmi esetre sem magyarabbak”, és dúlt-fúlt a nővére, képtelenség volt kiengesztelni, és nemcsak a barátjával szakított még abban az évben (bár ennek a szakításnak más okai is voltak), hanem március 15-én kokárdát sem volt hajlandó kitűzni, mert neki senki se mondja meg, hogy miként és főleg mitől legyen magyar. Aztán persze a kokárda is visszakéredzkedett a kabátjára, és az ominózus mondás kiváltotta indulatot is fölszippantotta az irónia, és maradt a nyelvi fordulattá szelídült emlék. „Magyar vagy, nem?”, mondták mindenre a nővérével, lett légyen bárminemű oksági kapcsolat a párbeszédükben, akár a legabszurdabb is, teszem azt beszéljenek bár az anyjuk közelgő születésnapjáról, amire közös ajándékot vesznek, egy modern típusú kuktát, na de melyikük vegye meg, hiszen mindketten olyan mérhetetlenül elfoglaltak, „hát te”, mondta ilyenkor egyikük, és amikor a másik óvatlanul (bár ebbe az „óvatlanságba” minden alkalommal cinkos szándékoltság is vegyült) visszakérdezett, hogy mért pont ő, akkor jött az elkerülhetetlen válasz: „magyar vagy, nem?”, és erre az érvre sosem lehetett fellebbezés. Ezért amikor most meghallotta a nővére hangját, illetve a nővére hangját idéző kérdést, egy pillanatra tökéletesen megzavarodott. Aztán fölpillantott, és meglátott egy vadidegen lányt.
