11.
Mivel Anna egyre többet volt Mamadouval, ő még többet volt Pedróval. Vele osztotta meg Annával kapcsolatos aggodalmait. Mert tudta, vagy legalábbis úgy tudta, hogy Annának nem szabad semmibe sem belegabalyodni a szép, fekete fiúval, mert ha belegabalyodik, akkor talán nemcsak a habos-babos esküvő valóságát, hanem egész saját addigi valóságát veszíti el. Az ember pedig nem veszítheti el a valóságát, mert akkor önmagát veszíti el. Legalábbis így gondolta ő. Mert Pedro másként gondolta. Pedro úgy gondolta, nincs olyan, hogy valóság, hanem különböző realitások vannak, amelyek különböző helyzetekben érvényesek az emberre. Pedro otthoni valósága (amiről szép lassan sikerült tisztázni, vagy még inkább rögzíteni, hogy Venezuelát jelenti) például ott maradt Caracasban, a mélygarázsban, a mélygarázs feneketlen mélyén egy kocsi csomagtartójában, amelynek kulcsát Pedro gondosan elvesztette, de nem gond, mert ha hazamegy (ha hazamegy egyszer), akkor tudni fogja, hol keresse, vagy ha nem, hát csináltat másikat, vagy feltöri egy pajszerral a csomagtartót (ezt a szót, „pajszer”, egyikük sem tudta franciául, Pedro spanyolul mondta, ő meg nem értette, elkezdtek rákeresni a neten, majd amikor nem találták, Pedro kézzel-lábbal magyarázni kezdte, és ő végül megértette, hogy valami vasrúd, de nem jutott eszébe magyarul, és aztán napok múlva ugrott be, hogy persze: pajszer). Itt viszont más valóság van, Párizsban, magyarázta Pedro, annyira más, hogy még esernyőt is képes volt venni, amikor már vagy tizedszerre ázott szarrá a haja. És akkor ő is elment és vett egy esernyőt a Monoprix-ban, és arra gondolt, hogy végül is nem baj, ha Anna sokat van Mamadouval, csak – másfajta valóság ide vagy oda – nehogy baj legyen belőle.
Mert Anna most már komolyan megbolondult. Mamadou valamit nem csinált jól, vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan jól csinált, mert Anna arra kezdett panaszkodni, hogy Mamadou nem akar tőle semmit. Ami rendjén is volt, hiszen Anna sem akart Mamadoutól semmit, ahogy mindig hangsúlyozta, de az, hogy Mamadou se akarjon tőle semmit, egyre jobban ingerelte. Mind vadabb sztorikat mesélt arról, hogy Mamadou szobájában mi minden történt, hogy Mamadou le akarta őt vetkőztetni, pedig neki vőlegénye van, és ezért csak a melltartóját hagyta kikapcsolni. És hogy Mamadou viszont anyaszült meztelen volt, és akkora van neki, hogy azt el sem hinné az ember, de ő megfogadta, hogy szűzen megy férjhez, és ha már nem is szűz, legalább a vőlegényétől nem az, és ehhez a tényhez hűnek kell maradnia. És amikor ő erre megkérdezte Annától, hogy a tényhez, vagy Petihez, a vőlegényéhez akar-e hű maradni, akkor Anna arról kezdett el idegesen hadarni, hogy mekkora egy féreg ez a Mamadou, mert hol meg akarja dugni, ami nagyon durva, hol pedig nem, ami viszont még durvább, mert mit képzel ez a majom magáról.
Anna egyre inkább megbolondult, és ő egyre jobban aggódott érte, de egyre kevésbé tudott vele mit kezdeni. Pedro viszont azt mondta, ne aggódjon Annáért, mert aggódjon érte Peti (igaz, ő „pötinek” mondta, franciásan, ami elég vicces volt, különösen azért mert az egyik gimis osztálytársát juttatta az eszébe, akit „Pötyinek” becéztek, eléggé beszédes elnevezéssel), vagyis inkább ő se aggódjon érte, ha már egyszer kiengedte egyedül Párizsba, mire ő dühös lett, mert Dani jutott eszébe, és mi az, hogy „kiengedte”, próbálta volna meg nem kiengedni, az embernek szabad akarata van, mire Pedro azt a remek viccet sütötte el, hogy az embernek igen, ami franciául különösen egyértelműen hangzott, és ezért ő kiakadt, leidiótalatinmacsózta Pedrót, átrohant a saját szobájába, és legalább tízpercig nem álltak szóba egymással.
Mamadou és Anna között egyre feszültebbé vált a viszony, egyre inkább a gyűlölök és szeretek határozta meg kettejük kapcsolatát, vagy még inkább a dugni vagy nem dugni, ahogy Pedro fogalmazta, de ez tipikus férfi-megfogalmazás volt, mert ennél sokkal komplikáltabb volt a helyzet, komplikáltabb vagy egyszerűbb, ki tudja, ő mindenesetre nem tudta, de maga Anna sem, vagy ő a legkevésbé, Anna csak azt tudta, amit épp a pillanat diktált neki, csak egy valamit nem diktált, hogy Petire gondoljon, még akkor sem, ha éppen vele csetelt vagy beszélt az msn-en. Anna nem gondolt Petire, mert nem gondolhatott Petire, illetve úgy gondolt Petire, mint aki a valósághoz tartozik, ám ő maga, Anna, nem tartozott éppen a valósághoz. Illetve ezt ő gondolta Annáról, vagyis Pedróval közösen gondolták, amikor éppen sikerült megegyezniük valamiben, egy közös gondolatban. Mert Anna leginkább nem gondolkodott. Nem gondolkodott, mert nem gondolkodhatott, mert akkor meg kellett volna bolondulnia. Minthogy azonban már megbolondult, a kör bezárult, és maradt Anna és Mamadou, valamint ő és Pedro, akik Anna helyett gondolkodtak Annáról és Mamadouról, bár ezzel Anna nem sokra ment.
