15.
Mert volt Dani és volt Pedro. Volt Dani a gép túloldalán, egy másik világban, és volt Pedro, két ajtóval odébb, egy még távolabbi világban. Mert Pedróval attól kezdve nem beszélt. Pedro pedig nem kereste őt. Mintha összevesztek volna. És nyilván mindenki ezt gondolta a koleszban. Meg nyilván gondoltak mást is. De ez őt nem érdekelte. Pedro viszont érdekelte volna. Hogy mit gondol Pedro az egészről. És hiányoztak is a mindennapi beszélgetések, és igazából jó lett volna mindent tisztázni, és talán folytatni, vagy újrakezdeni, tiszta lappal. De nem volt tiszta lap, mert nem volt piszkos sem. Nem volt más, csak zűrzavar a fejben, és talán máshol is, lejjebb, abban a kis, ketyegő szerkezetben. Pedro pedig… Ki tudja, Pedro mit gondolt vagy érzett. Azzal az Amazonas-hömpölygésű, mindent magával sodró, ecuadori (venezuelai! venezuelai!) érzésvilágával. Igazából szerette volna tudni, mit érez. Majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy megtudja, mit érez. Volt-e bármi igaz abban a pillantásban? De ebből automatikusan következett a kérdés: volt-e bármi igaz az ő pillantásában? És ettől annyira megijedt, hogy még ha a büszkesége engedte volna, sem tesz egyetlen aprócska lépést sem Pedro felé.
Ebben a helyzetben érte Dani látogatása. Teljesen váratlanul. Holott tudta jól, hogy jönni fog, hiszen együtt vették meg a jegyet annak idején, abban az időszámítás előtti, vagy inkább Dani-féle időszámítás szerinti időben…- de most már Pedro szerinti időszámítást írtak, és így őszinte döbbenetként érte, hogy Dani másnap érkezik. Márpedig érkezett, és ezt olyan diadalittasan jelentette be msn-en, hogy őszintén meggyűlölte érte. Vagy ha nem is gyűlölte meg, de olyan ellenérzéssel töltötte el, hogy a legszívesebben hagyta volna az egészet Danistul-Pedróstul, és ment volna világgá, de legalábbis ki Párizsból, a Szajna mentén, el Meudonig, hogy ott kihallgathassa egy idegen férfi és nő szakító párbeszédét. De nem mehetett. Dani pedig jött.
Aznap este el sem ment vacsorázni a menzára, hiába hívta Anna, ottmaradt a szobájában egyedül, és el sem tudta képzelni, hogy másnap, ebben a szobában, két ajtóra Pedrótól, itt lesz Dani. És még kevésbé tudta elképzelni, miről fognak beszélni. Hogy mit mond majd neki. Hogy néz a szemébe. Így gyötrődött egész este, amikor egyszer csak, tíz óra felé, kopogtattak az ajtaján. Azt hitte, Anna az, bosszúsan tárta ki, ugyan már mit akar, megmondta, hogy nem éhes…- de Pedro állt ott.
