17.
Becsukta az ajtót. Leült az ágyra. Ült az ágyon. Fölkelt az ágyról. Odament az ablakhoz. Kinyitotta az ablakot. Kikönyökölt az ablakon. Rágyújtott egy cigarettára. Elszívta a cigarettát. Becsukta az ablakot. Visszament az ágyhoz. Leült az ágyra. Ült az ágyon. Fölkelt az ágyról. Odament az ablakhoz. Ez így ment. Órákon át. Egy éjszakán át. Aztán egyszer csak észrevette. Hogy sír.
De ez nem így történt. Már hajnalodott. Odakint felderengett a szomszéd ház tűzfala. A szobában is kezdtek kirajzolódni a tárgyak, mint a lázálom zűrzavarából előtűnő, tisztuló gondolatok. Pedro. Dani. Én. Dani. Én. Pedro. Pedro. Én. Dani. Én. Pedro. Dani. Dani. Én. És akkor egyszerre eszébe jutott Berta néniék könyvespolca. A kis konzervdoboz. Amit nem szabad kinyitni. Mert szuvenír. Mert elillan a csódálatos levegő. Mert ez már csak ilyen. Mint a szabad akarat. Csak dobozba zárva őrizhető. Különben elillan. Air de Paris. És ez volt a pillanat, amikor nem bírta tovább. Egy egész éjszakai nem alvás után. Egy teljes doboz cigaretta elszívása után. Hat-hét órával Pedro távozása után. Három-négy órával Dani érkezése előtt. Nézett ki az ablakon a ködös párizsi hajnalba. És hullottak a könnyei. Mint a párizsi eső.
