Vonaton utazunk. Hosszú az út, külföldre megyünk, vagy csak ide a szomszédba, az országon belül, de a hazai vasutak állapotának hála órákon át zötyögünk. Ketten vagyunk egy fülkében: mi és az útitárs. Nem. Amikor beszállunk, még üres a fülke, örülünk is neki, szeretünk egyedül utazni. Így amikor nem sokkal később útitársunk, aki akkor még csak egy idegen felszálló, megkérdezi, van-e szabad hely, udvariasan, de kelletlenül felelünk igent.
Pedig útitársunk nem ellenszenves. Megköszöni, leül, barátságosan még ránk pillant, majd könyvébe mélyed. Olvas. Ez tetszik nekünk. Különösen, hogy a könyv, amit a kezében tart, ha nem is személyes kedvencünk, de jó emlékeink vannak róla. Gyermekkorunkban olvastuk egy nyáron, a hegy tetején, forró délutánok elől a szobahűsbe bújva. Nagyapánk ajánlotta, vagy talán bátyánk, mindenesetre egy hiteles családtag, akinek adtunk a szavára, és nem csalatkoztunk. A könyv nagyon tetszett, s bár azóta nem olvastuk újra, de talán épp ezért sértetlenül maradt meg emlékezetünkben. Az útitárs megnyerte az első csatát. Még csak néhány perce utazunk együtt, de a kezdeti csekély ellenérzés már a múlté.
Aztán eljön a pillanat, a beszélgetésé. Ki kezdi, mi vagy ő, lényegtelen. Elindul, ez a lényeg. Apróságokról, az útról, talán az időről, vagy utazásunk céljáról. Igen! Ő már járt ott. Az élményeit meséli róla. A beszélgetés egyre bensőségesebb, egyre személyesebb témák kerülnek szóba. A rokonszenv nő, egyre inkább ismerősünknek tudjuk a szemben ülőt, holott még csak egy-két órája ismerjük.
Így telik az út. Telik, de még mindig sok van hátra a megérkezésig. És akkor egyszerre pisilnünk kell. Természetes ennyi idő után, ráadásul a vizes palackunkból is sűrűn kortyolgattunk (s ne feledjük a fölszállás után megivott doboz sört sem). Szóval pisilni kell, nincs ebben semmi rendkívüli, a vonaton van vécé, olyan, amilyen, de van, csak ki kell menni. Éppen ez az. Nincs sok csomagunk, csupán egy kis hátizsák, rövid időre megyünk, talán csak hétvégére. Ám a hátizsákban nemcsak váltás fehérnemű, fogkefe, törülköző, de minden pénzünk, iratunk, kulcsunk, mobiltelefonunk. Mi legyen velük?
Ha egyedül volnánk, nem lenne kérdés, bár kényelmetlen és idétlen hátunkra venni batyunkat, úgy menni a pár méterre lévő mellékhelyiségbe, de felelőtlenség lenne értékes holmijainkat az üres fülkében hagyni. Ám nem vagyunk egyedül. Megtehetnénk, hogy kivesszük a zsákból az értéktárgyakat, s a zsákot útitársunkra bízva lépünk ki a fülkéből. Megtehetnénk, de nem venné ki jól magát. Úgy tűnne, mintha nem bíznánk útitársunkban. Holott miért kéne bíznunk benne? Nem tudunk róla semmit. Persze, kialakult köztünk egy kapcsolat, rokonszenvet ébresztett bennünk, de elég-e ez arra, hogy rábízzuk értékeinket?
Elég. Van valami egy közös utazásban, és ehhez elegendő egészen rövid idő, hogy sorsközösséget alakítson ki utastársak között. Nem más ez, mint az örök bizalom, az örök hit a jóban. Hiába a szemernyi kétely, sokkal lehetetlenebbnek tartjuk, hogy hátunkra vegyük a zsákunkat, vagy kiszedjük belőle az értéktárgyakat, mint azt, hogy megkérjük útitársunkat, figyeljen rá, amíg vissza nem jövünk. Talán fontosabb is a bizalom számunkra, mint személyes értéktárgyaink. Talán csak félszegek vagyunk. Mindegy. A lényeg, hogy elhagyjuk a fülkét, és a vécébe megyünk.
Aztán visszatérünk, és látjuk, hogy a zsákunk sértetlenül ott van, útitársunk pedig könnyed mosollyal nyugtázza köszönetünket.
Vagy pedig visszatérünk, és látjuk, hogy zsákunk ott van, útitársunk pedig könnyed mosollyal nyugtázza köszönetünket, mert tudja rólunk, nem fogjuk a szeme láttára ellenőrizni, minden értéktárgyunk megvan-e, s csak leszállás után, amikor tőle már búcsút vettünk, és eltűnt a forgatagban, vennénk elő a pénztárcánkat, aminek hűlt helye.
Vagy visszatérünk, és üresen találjuk a fülkét: zsákunknak útitársunkkal egyetemben nyoma veszett.
Ezek mind lehetőségek, ám – bármily furcsa – legnagyobb valószínűsége az elsőnek van. És ilyenkor – vagyis általában – egy kellemes utazás emlékével gazdagodunk, és bizalmunk továbbra is töretlen marad útitársaink iránt.
Ám ha netalántán mégis a második vagy a harmadik lehetőség valósul meg velünk, ha vonatra szállunk is a későbbiekben, minden bizonnyal kevésbé bízunk majd meg útitársainkban. De az is lehet – hisz örök naivak vagyunk -, hogy a bizalom továbbra is fontosabb marad számunkra a bizalmatlanságnál.
