Korompay csöngetésre ébredt. Éjszaka volt, sűrű, sötét, bár Korompaynak az volt az érzése, hogy nappal van, hiszen az imént még beszélgetett valakivel, s ez a valaki ott feküdt mellette most is az ágyban, noha nem volt teljesen világos, nappal miért fekszenek, de ott feküdtek és kész, s méghozzá valami igazán érdekes dologról beszélgettek, érdekfeszítő dologról, legalábbis Korompay érdekeit igencsak feszítették azok a dolgok, amikről szó esett, ám az ébredés pillanatában, ami nem is ébredés volt, hanem felriadás, ezek a bizonyos érdekfeszítő dolgok úgy illantak tova, mintha soha nem is léteztek volna, pontosabban léteztek ugyan, de nem maradt belőlük más, mint valami hihetetlenül erős benyomás. Volt ez a benyomás, volt a szívdobogás, amit a hirtelen felriadás okozott és volt a sűrű, sötét éj. Pontosabban sűrű, sötét, és mindehhez a gondolat Korompay fejében, hogy nappal van. Aztán ez a gondolat tovatűnt. Maradt az, hogy valaki fekszik még az ágyban. Aztán ez a valaki is tovatűnt. Maradt az üres ágy és az éjszaka, no meg a tény, hogy valaki csöngetett. Pontosabban ez sem volt tény, mert Korompaynak először fogalma sem volt róla, mitől ébredt fel, de aztán újra csöngettek, és ettől Korompay fejében végre rend lett. Már csak azt nem értette, mért csönget valaki nála hajnali háromkor (mert közben ránézett az óra sötétben is világító számlapjára).
Rég tovatűntek már azok az idők, amikor valaki hajnali háromkor csöngetett nála. Valamikor réges-régen, pályakezdő pedagógus korában még be-becsöngetett hozzá egy-egy barátja, bohém fiatalok a pesti éjszakából, akiknek kocsmatúrájuk befejeztével nem volt hova menniük, vagy éppen nem akaródzott máshová, mint Korompayhoz, aki ott lakott a belváros szívében, afféle Compostelaként a kocsmatúrák útvonalán. Olyankor csöngettek és jöttek nagy rössel föl a lépcsőn, ha az ital még hajtotta őket, vagy támogatták egymást, de olyan is volt, hogy idegenek hoztak egy-egy cimborát, s aztán arra kellett ügyelni, hogy az idegenek ne táborozzanak le Korompay lakásában. Daliás idők voltak ezek, daliásak és rém fárasztóak. Korompaynak ugyanis nemcsak az idegenek távozására kellett ügyelnie, hanem arra is, hogy a cimbora, aki ott maradt nála, ágyba bújjon, és lehetőség szerint ne tegyen kárt különböző szükségleteinek engedve a lakásban s annak berendezésében.
Ezek az idők azonban már elmúltak, Korompay kocsmacimborái rég a semmibe vesztek, rendes családapák vagy még rendesebb anonim alkoholisták váltak belőlük. Nem volt, aki hajnali háromkor csengessen, s mégis csengetett valaki. Méghozzá újra csengetett, hogy véletlenül se legyen félreértés.
Korompay lámpát gyújtott, papucsot keresett a lábával, majd az előszobába csoszogott. Annyira kába volt, hogy még az elővigyázatosságról is elfeledkezett, kitárta az ajtót. Aztán nézte azt a valakit, aki ott állt. A feleségét.
Korompay egyből fölismerte, hogy a felesége áll az ajtó előtt, csak abban nem volt biztos, melyik. Korompaynak több felesége is lett az évek során, ám mindegyik elhagyta. Nem mintha Korompay sportot űzött volna abból, hogy a feleségei elhagyják, nem tört rekordokra, egyszerűen csak így alakult és kész. Persze a negyedik házasság és elhagyás után már lehetett volna gyanakodni, de Korompay nem volt gyanakvó típus. Ő elfogadta, hogy a nők jönnek-mennek az életben, az ő életében, jönnek, hozzájönnek, majd mennek, elmennek tőle, olyik még el is válik. Nem volt egészen biztos benne, hány felesége nem vált el tőle, de úgy rémlett neki, hogy nem mindegyik házassága végződött válással. Annyi bizonyos, hogy a nők rendre eltűntek a lakásából. És vissza még egyik sem jött. Mindeddig.
Mert ennek a nőnek ott Korompay ajtaja előtt csomagjai is voltak. Nem is kevés. „Megszedte magát, amióta nem láttam”, gondolta Korompay, mert mintha a felesége kevesebb csomaggal távozott volna annak idején. „Még ki is gömbölyödött”, gondolta Korompay, mert sokkal girhesebb nőre emlékezett. Girhesebbre és harsányabbra, aki az egész házat föllármázta némely veszekedésük során. Most azonban csendesnek tűnt és alázatosnak. Még a szemét is lesütötte. Úgy mondta, hogy: „szerbusz”. „Szerbusz, drágám.” Ezt mondta, hogy „drágám”, holott Korompay tudomása szerint egy ideje már más volt a drágája. Bár lehet, hogy őt „kincsem”-nek szólította, ki tudja. „És akkor megmaradtam drágájának”, gondolta Korompay, de nem hatódott meg igazán. Inkább azt kérdezte: „Mit akarsz?”
Ezt kérdezte volna Korompay, ha nem olyan lett volna, amilyen. Ám Korompay számtalan nősülése és válása ellenére sem tanulta meg, hogy kell egy nővel beszélni. Vagy ha meg is tanulta, rendszeres egyedülélései alkalmával mindig elfelejtette. Így aztán nem kérdezett semmit, csak állt tátott szájjal. Még talán könny is szökött a szemébe. Vagy ha nem is szökött, s ha kérdezett is valamit, az így hangzott: „Hát te?...” S ebben a „hát te”-ben benne volt mindaz a várakozás, ami ezt a kérdést hosszú hónapok kínlódása során megelőzte. Hogy egyszer majd, mondjuk hajnali háromkor, csöngetnek és ott áll az asszony az ajtóban.
Ott állt az asszony az ajtóban és belekezdett valami vég nélküli monológba arról, hogy ő valójában soha nem felejtette el Korompayt, hiába hagyta el, költözött el tőle végleg, váltak el, nem felejtette el, hiszen annyi év (és mondott egy számot, ami hirtelenjében kicsit soknak tűnt Korompaynak, de nem akart kekeckedni), annyi év nem múlhat el nyomtalanul (valóban nem, gondolta Korompay, és ránézett a csuklóján lévő hegre), nem múlhat el nyomtalanul, és erre ő ráébredt (én meg fel, gondolta Korompay, hála neked), ráébredt ma éjjel, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy lássa az ő egyetlen férjét (mármint az elváltat, gondolta Korompay), s így aztán hazajött (vagyis vissza, gondolta Korompay), fejezte be hadarását az asszony.
Korompay nézte ezt a nőt, aki valamikor a felesége volt, és arra gondolt, hogy mindez szép. Kár, hogy a valóságban nem így szokott történni. Hiába ábrándozik róla az ember, a valóságban nem jön vissza hajnali háromkor egy elvált feleség. Olyankor csak elmegy az embertől és beadja a válást. És ha egyszer mégis visszajön, különösen hajnali háromkor, annak oka van. Mondjuk az, hogy összeveszett a jelenlegi pasijával. Mert odáig jutott a kapcsolatuk, mint egy rendes házasság, hogy hajnali háromkor döbbentek rá, hogy már túlságosan megszokták egymást. És mielőtt belefásulnának ebbe a megszokásba, azon melegében, hajnali háromkor, egymásnak esnek, minden vélt vagy valós sérelmet egymás fejéhez vágnak, ha a kezük ügyébe akad, akkor néhány tárgyat is, majd egyikük, az, aki nem tulajdonosa a lakásnak, fogja magát meg a cuccait, és távozik. Mondjuk vissza az elvált férjéhez.
Korompay nézte ezt a nőt, hajnali háromkor, átlátta a helyzetet, és mégis annak a határán állt, hogy beengedje az elvált feleségét a lakásba. Hiába, az emlékek… – pontosabban: hiába az emlékek. Hajnali háromkor nem lehet valakit kitenni az utcára (igaz, onnét jött, de akkor sem). Főleg nem olyasvalakit, akit az ember, vagyis Korompay szeretett egykor. Akit mindenek (megcsalás, elhagyás stb.) dacára még mindig szeret. Azon volt már-már Korompay, hogy félreáll az ajtóból, és azt mondja: „gyere be!”
Ám végül mégsem mondta. Hirtelen eszébe jutott a kézirat, amin dolgozott. Ami ott pihent gondosan elmentve a számítógépében, s ami már több száz oldalra rúgott. Egy kézirat, amelynek a témája megcsalás, elhagyás, válás volt, s mindez meglehetősen realista stílusban és részletekkel. Ne kerülgessük a forró kását: Korompay egy dokumentumregény hitelességével megírta megcsalatása, elhagyatása és válása teljes történetét. S most, amikor a szó szoros értelmében a küszöbön állt a mindezt okozó asszony, vagyis a dokumentumregény hősnőjének visszatérése, Korompay hirtelen elbizonytalanodott. Mit is akar valójában? Van egy tékozló asszony, aki visszatérne hozzá, s van egy szöveg, amely e visszatérés következtében eltékozolódna. Odavettetne a kutyáknak. Tűz nélkül is füstbe menne. Mert legyünk őszinték: ha ő most beengedi ezt a nőt, többet nem teszi ki a szűrét, ha csak el nem megy magától. Na de ha elmegy magától, ő azt nem éli túl. Viszont, ha itt marad, azt a kézirat nem éli túl. A felesége nem viselne el egy olyan regényt, amelynek ő a hősnője ugyan, de kifejezetten előnytelen szerepben. „Dönteni kell, Korompay”, gondolta Korompay, „dönteni kell. Asszony vagy kézirat?” S hirtelen döntött. „Bocs”, mondta határozottan, és rácsukta az elvált felesége orrára az ajtót. „Azért nősülök és válok, hogy elmesélhessem nősüléseim és válásaim történetét, nem pedig azért, hogy mindenféle elvált asszonyok az örök visszatérés mítoszának zavaros képzetével a fejükben tönkre tegyék az életművemet.”, gondolta, visszacsoszogott a hálószobába, lefeküdt, és az egészséges emberek szabályos lélegzésével azon nyomban álomba merült.
