Szereztél magadnak egy kurvát. Ezt nem Korompay gondolta, a lány mondta így. Szép lány volt, valóban. Magas, karcsú, Korompay ízlésének kicsit túl karcsú is, vagy inkább túl izmosan karcsú. Korompay a kicsi, filigrán, nem sportos alkatot szerette. Volt is belőle már kettő, mindkettőt elvette, hogy aztán huss. De persze ez nem ilyen egyszerű. A megszokás megszokás marad. Így aztán csak nézte ezt a nőcsodát, aki akár a lánya is lehetett volna, és ott állt a naplementében a gyorsétkezde előtt.
Nem véletlenül oda beszélték meg a randevút. Korompay egyszer régen találkozott ott valakivel, aki kicsi volt és filigrán. Találkozott vele és aztán. No de ez már régen volt. Semmi esetre sem azért mondta ezt a helyszínt, mintha azt hitte volna. Nem, dehogy. Nem hitt semmit. Nem léphetsz kétszer egyazon légyottba. Meg hát egyébként is. A lány – aki egykor tanítványa volt – csak úgy a semmiből tűnt elő. Egyszer csak jelentkezett, és mivel Korompaynál akkoriban nem sűrűn jelentkeztek nők, főleg nem azzal a szöveggel, hogy „eszébe jutott” és „rá gondolt”. Volt ebben a „rá gondolt”-ban valami lefegyverző. Mert persze lehet gondolni az emberre, de azt valahogy nem így fejezi ki a billentyűt ütögető kéz. Ez a kéz azonban, egy közösségi oldal privátcsevejében, így fejezte ki. S ebben a „rá gondolt”-ban már benne volt, hogy találkozzanak. Amit persze ő mondott ki, Korompay, de a nő, a lány adta a szájába. Korompay csak a helyszínt választotta meg, a gyorsétkezdét, na meg az időpontot, amikor a naplementében oly hívogatóan várakozhat egy szép és magas lány.
Olyan szép és magas volt, hogy Korompaynak rögvest elment tőle a bátorsága. Nem is a bátorsága, hanem a vakremény, hogy lehet valami. Sétáltak azon az útvonalon, amelyen egyszer régen egy kicsi filigránnal, és Korompay arra gondolt, hogy akkor most egy kis beszélgetés, vacsora, aztán elköszönés, és kész, ebben a kapcsolatban nincs több. Ilyen szándékkal ült le és ültette le a lányt egy kiülős hely asztalához. Beszélt hozzá, kérdezett tőle, s aztán óhatatlanul is a feleségéről kezdett el mesélni, mint mindenkinek az elmúlt két hónapban. A lány azonban nem figyelt, látványosan nem figyelt, vagy még inkább látványosan olyan arccal ült, mint aki arra gondol: „ezért jöttem ide?” Mire Korompay zavartan elhallgatott. Persze, mért is érdekelné a felesége? Egyáltalán, kit érdekel rajta kívül? Már azon volt, hogy fizet, véget vet ennek a kínos randevúnak, amikor a lány megszólalt: „Nem viszel fel magadhoz?”
A kérdés annyira váratlanul érte Korompayt, hogy meg sem lepődött. Egyébként is, amióta a felesége bejelentette, hogy megcsalta, nem lepte meg semmi. Ám ahogy elindultak közeli lakása felé, mégis arra gondolt, hogy ez nem lehet a valóság, csak annak másolata, amiről percek alatt kiderül majd, hogy ócska hamisítvány. Otthon hellyel kínálta a lányt, megkérdezte tőle, kér-e valamit, vagyis házigazdát játszott, holott vendégnek érezte magát, a lány úgy ült a díványon, mint aki odaszületett. Így aztán Korompay minden látszólagos egyértelműség ellenére sem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Végül lehuppant a lány mellé, férfiasnak szánt esetlenséggel átkarolta és ráhajolt. A lány azonban elhúzta a fejét. „Ez nem erről szól. Ez rólad szól, kizárólag rólad.”Majd Korompay értetlenségét látva hozzátette: „Vedd le a nadrágodat!”.
Korompay ott ült a lakása díványán, azon a díványon, amelyen egyszer régen egy kicsi filigránnal, akit később feleségül vett, s aki még mindig a felesége volt, ám két hónapja egy másik férfival élt, ott ült a díványon, a lába között egy lány fejével, akit alig ismert, noha egykor a tanítványa volt, ott ült a díványon, és nem érzett semmit. Annyira kívülről látta magát ebben a helyzetben, elhagyott férfiként, aki másról sem beszél két hónapja, mint a csalódásáról, s akinek két hónapja nincs teste, mert csak a fejében létezik, miként most is, amikor csak értetlenkedik a helyzeten, holott egy női száj próbálja visszarángatni a valóságba. És akkor a lány megszólalt: „Gondolj arra, hogy ő most ezt azzal a másik férfival csinálja.”
Abban a pillanatban történt valami. Az összes keserűség egyszerre energiává alakult, Korompay hirtelen megérezte magában az erőt, érezte, amint feltámad a két hónapja halott teste, megtelik élettel, majd az élet a testén keresztül szétárad a világban. Arra tért magához, hogy a lány őt és saját magát törülgeti. Ült, és nem tudott, nem akart megmozdulni. Aztán ösztönösen hálás mozdulattal meg akarta simogatni a lány arcát, aki azonban megint elhúzódott. „Nem érted, hogy ez nem kettőnkről szól?! Ez csakis rólad szól. Hogy térj végre magadhoz, és értsd meg, mit csesztél el! De többet nem segíthetek. A többi a te dolgod. Az enyém itt véget ért.”
Mondta a lány, fogta magát, és köszönés nélkül elment. Korompay pedig ott maradt, még mindig nadrág nélkül, a díványon, ahol egyszer régen egy kicsi filigránnal, az imént pedig egy magas sportossal, és arra gondolt, hogy igen. Ezentúl végre férfi lesz. És akkor még talán a felesége is visszajön.
