Az alvó törpe és a fekvő elefánt
Hemingwaynek
A férfi – nevezzük Korompaynak, majd felejtsük is el rögtön a nevét – pár perccel a vonat érkezése előtt ért az állomásra. Kis állomás volt, düledező bakterházzal, mely már évek óta nem látott baktert, jegyet is a vonaton kellett váltani. Valójában az egész állomás csak arra szolgált, hogy ne minden vonat robogjon keresztül megállás nélkül a néhány házból álló településen. A település fölött magasodott a hegy, ahonnét a férfi érkezett. Nem volt több tíz percnél, amíg az erdő aljában megbúvó parasztházból, ahol a nyarat töltötte lekocogott az állomásra. Odaért, álldogált egy keveset, és már hallotta is a vonatfüttyöt.
A lány az utolsó kocsiból szállt ki. Pontosabban onnét ugrott le a meglehetősen magas vonatlépcsőről a meglehetősen mélyen fekvő peronra, illetve arra a sóderral gyéren behintett, gizgazos területre, ami peronként szolgált. A vonat közben elindult, de a lány még mindig nem ért oda a férfihoz. „Mindig ezt csinálja”, gondolta a férfi, „neki mindig az utolsó kocsiban kell utaznia, és megérkezés után is ráérősen szöszmötölni, hogy már mindenki leszálljon, mire ő összeszedi magát.” Pedig ezen a kis állomáson most senki nem szállt le, csak a lány, és szép komótosan sétált a férfi felé.
- Szia.
- Szia. Hogy utaztál?
- Jól.
- Nem voltak sokan?
- Nem. Alig valaki. Hétköznap kevesen utaznak.
- Igaz, de nyár van.
- Mégis.
A férfi elvette a lány csomagját és ballagni kezdtek kifelé az állomásról, az országút felé. A férfi arra gondolt, hogy akkor most fölsétálnak a házhoz, összedob valami vacsorát, esznek, és aztán szeretkeznek. Vagy előbb szeretkeznek, és aztán esznek. Ahogy jön. Már ha jön, egyáltalán. „Nem szabad türelmetlennek lennem. Szemrehányónak meg végképp nem. Sértettnek. Egy a fontos, nem szabad megsértődni. S ha már megsértődtem, nem szabad mutatni.”
A lány arra gondolt, mennyire meleg van. Egész úton undorodott a koszos fülkétől, és egy idő után úgy érezte, hogy a kosz ragadós kulimászként vonja be a testét, és szép lassan saját magától is undorodni kezdett. Semmi másra nem vágyott, mint egy fürdésre. De a házban csak egy rossz zuhany van, amiből alig csorog a víz.
- Menjünk előbb a strandra – javasolta a lány. – Még mindig meleg van. Ráérünk utána is hazamenni. Szívesen úsznék egyet.
- Most? – hökkent meg a férfi, de rögtön eszébe jutott, hogy türelmesnek kell lennie. Már három hete vár erre a pillanatra, nem szabad elrontania. Három hét. Igaz, mi ez a mögöttük lévő egy évhez képest.
- Ahogy akarod – mondta a férfi és a hegyi út helyett elkanyarodtak az országút felé.
Az országúton egy-másfél kilométerre volt a strand. Legalábbis azóta, amióta megszüntették a kempinget, és a régi strandbejáratot odébb helyezték. Nem is volt ez igazi strand, nagy gyepes partrész volt, amit úgy-ahogy rendben tartottak a helybeliek, amióta az önkormányzat levette róla a kezét. Nekik viszont ez volt a strand. A lánynak néhány éve, amióta férjhez ment a férfihoz, a férfinak pedig, amióta az eszét tudta. Gyerekkora óta mindig itt nyaralt, a hegytetőn lévő házban, ahonnét könnyed sétával le lehetett menni a tóhoz. Az állomásról viszont nem volt annyira könnyed séta, az országút mellett kellett menniük, a bicikliúton, lábuk alatt az egész napi hőségtől izzadó aszfalttal, s közben arra figyelni, hogy az időnként feltűnő biciklisek ne gázolják el őket.
- Tele van a hócipőm a bringásokkal – mondta a férfi, amikor már a harmadik biciklis miatt kellett félreállniuk.
- Igazuk van – mondta a lány – Bicikliút.
- Persze, - dohogott a férfi – mindenkinek igaza van, csak nekem nincs, aki gyalogos vagyok.
- Erről nem tehetnek a biciklisek – mondta a lány, és közben arra gondolt, hogyha a férfi tudna biciklizni, akkor most nem kéne caplatniuk a hőségben. A kollégájára gondolt, aki elhívta biciklitúrázni, de ő persze nemet mondott, hiszen az egyetlen hét szabadságát itt tölti a férfival. Pedig milyen szép emlékei vannak a régi biciklitúrákról, amikor még egyetemista volt és nyaranta eljártak ide-oda, többször megkerülték ezt a tavat is.
Közben odaértek a strandbejáróhoz. Vele szemben nyílt a kis ösvény, valójában csatornajárat, amelynek felhőszakadások idején a hegyből lezúduló esővizet kellett elvezetnie, de remek rövidítő út volt a helybeliek számára, amióta a strandbejáratot áthelyezték. De most még nem a hegyre mentek, a strand felé fordultak, és a kapun áthaladva hosszan sétáltak a tópart felé.
- Van idén büfé? – kérdezte a lány, aki közben megszomjazott, és már elfogyott az útra hozott ásványvize.
- Nincs – felelte a férfi – Betiltották.
Évek óta folyt a harc a strandért, amit egyes pletykák szerint az önkormányzat eladott egy vállalkozónak, aki villaparkot akar rajta építeni, de a helybeliek ellenállási mozgalma egyelőre meghiúsította ezeket a terveket. Előző évben egy büfést is sikerült ide szervezniük, kis bodegával, amiben hűtött sört és üdítőt lehetett kapni, de az önkormányzat, nyilván bosszúból, idénre már nem adott ki rá engedélyt.
- Remek – mondta a lány – és a strandot mikor tiltják be?
- Amint tudják – felelte a férfi, és arra gondolt, milyen lesz a falu strand nélkül. Milyenek lesznek a nyarak strand nélkül. Gyerekkorában itt nem volt semmi, csak tópart, ahová szabadon lehetett járni. Aztán fölépítették a kempinget, s attól kezdve belépőt kellett fizetni, a helybelieknek kedvezményeset, de mégiscsak belépőt. Most már nincs kemping, nincs belépő sem, de lehet, hogy strand se lesz.
A tópartra értek, ahol az alkonyati óra ellenére még elég sokan voltak. A férfi lerakta a lány csomagját, majd lerúgta a szandálját. Neki elég volt ennyit készülni, eleve fürdőnadrágot viselt. A lány előszedte a bőröndjéből a fürdőruháját, majd elvonult a strand egyetlen épületébe, a mosdóba, és átöltözött.
- Milyen a víz? – kérdezte a férfitól, amint a tóba vezető lépcső felé mentek.
- Mindjárt meglátod.
- Tegnap milyen volt?
- Mit tudom én.
- Nem jöttél le fürdeni?
- Tudod jól, hogy nélküled nem jövök le fürdeni.
- Ekkora hőségben sem? Hihetetlen vagy…
- Hihetetlen, de vagyok.
A víz meleg volt, már-már túlságosan is az, de a lánynak így is nagyon jól esett. Víz volt, érezte, ahogy azonnal oldani kezdi le róla a szutykot. Gázoltak befelé a tóba, majd szinte egyszerre vetették bele magukat. A lány erősen kezdett tempózni, mint egy hivatásos úszó, pár pillanat alatt elhagyta a férfit. Szüksége volt ezekre a mozdulatokra, a tó mindig kihozta belőle, kislánykorában évekig úszott. Hatalmas csapásokkal szelte a vizet, majd lassított és visszanézett a férfira, követi-e. Követte, de lassan. „Azelőtt”, gondolta a lány, „mindig versenyre akart kelni velem.” Hanyatt feküdt a vízen, mozdulatlanul lebegett, és eszébe jutott, hogy a kollégája folyó menti biciklitúrát szervezett. Jó lenne egyszer kipróbálni, milyen lehet gyorssodrású folyóban úszni. Veszélyes, de izgalmas.
Közben a férfi is odaért. Odaúszott a lány mellé, és arra gondolt, milyen jó lenne végigsimítani a testén. Három hete nem érzett a kezében női testet. Voltaképpen egy éve. De aztán nem simított végig, hanem a part felé fordult és a hegyet kezdte nézni.
- Egyértelmű. Fekvő elefánt.
A lány belement a játékba.
- Ugyan már – mondta – Alvó törpe.
Évek óta játszották ezt. Valamikor valamelyikük kitalálta, hogy a hegy a vízből nézve olyan, mint egy pihenő elefánt. Mire a másiknak az jutott eszébe, hogy inkább egy hanyatt fekvő törpére hasonlít. Ezen aztán lehetett vitatkozni, a viták pedig vízi csatába torkolltak, egymást átölelve birkóztak, amíg ki nem fulladtak a nevetéstől.
- Dehogyis. Elefánt.
A férfi arra gondolt, hogy ennyit megérdemelt. Három hetet. Talán még az egy évet is. De most itt a lány, végül csak eljött, vele tölti a szabadságát. Egy hét. Nem sok, de végtelennek tűnt. Hét végtelenül hosszú nap. Annyiszor jönnek majd le a strandra, ahányszor csak a lány akarja. És naponta többször is mélyen beúsznak majd a tóba, és nézik a hegyet, ami olyan, mint egy fekvő elefánt.
- Mondom, hogy törpe.
A lány arra gondolt, hogy jó, hogy végül nem ment el a biciklitúrára. Pedig a kollégája nagyon erősködött. Többször rátelefonált munka közben, aztán egyszer át is jött az irodájába, leült az asztala mellé, és csak mondta, csak mondta. Próbált úgy csinálni, mint aki nem figyel rá, de érezte, hogy nem tudja átverni. És volt egy pillanat, amikor a kolléganője kiment, a kollégája pedig fölállt, odalépett szorosan mellé, mint aki épp csak belepillant valamibe, amivel ő foglalkozik, neki eszébe is jutott, hogy: hé, ez a privátszféra megsértése, de közben, ahogy összeért a karjuk, bizsergés futott végig a testén. Aztán megszólalt a telefon, és magához tért. „ Még jó, hogy nem mondtam igent. Mit képzel az a pasi magáról?”, gondolta a lány, és anélkül, hogy a férfira nézett volna úszni kezdett a part felé, mely fölött ott magasodott a hegy, ami most – legalábbis neki úgy tűnt – nem hasonlított sem törpére, sem elefántra. Egyszerűen olyan volt, mint egy hegy.
