2.
Édes kis vérszívóm… Elmesélem most, hogy ismertelek meg, mintha csak neked mesélném, mást úgysem érdekel, más úgysincs itt velem rajtad kívül a tömlöcben, te viszont itt vagy, mindig velem vagy, még ha ocsmány ficsúrok vérét szívod is épp. A vérszívók már csak ilyenek, egyszerre több helyen tudnak lenni, több emberrel, több emberben, ezért nem vettem én észre sokáig, hogy már nem vagy velem, vagy már nem úgy vagy velem, mint a kezdet kezdetén, amikor még friss vér, friss hús voltam számodra. Elmesélem most neked a megismerkedésünk történetét, mert már nyilván elfelejtetted, vagy nem úgy emlékszel rá, mint én, nem annyira élesen, nem annyira az időben, az akkori időben, abban a pillanatban ott ragadva. Mert így van ez, így érzem, hát így van. Ahogy írtam neked abban a versikében, amikor még hittem benne, hogy téged, a vérszívót, versekkel is vissza lehet tartani, nemcsak karóval, amit a szívedbe ver az ember:
„Egy régi-régi tájban
egy régi-régi nyárban
emlékszel? ottan álltam
boldogan rád találtan
hogy mikor volt?
még ezt kérded?
tényleg hogy tőlem kérded?
tőlem ki nem vagyok már
nem vagyok csak kísértet
hát pont akkor és ott volt
abban a pillanatban
mikor még nem feledtél
mikor még élő voltam
ott vagyok ott rekedtem
egy régi-régi percben
egy régi égi kertben
otthagyva elfeledten.”
Hát így. A vérszívó és a kísértet. Elmesélem kettejük történetét. Mást úgysem nagyon tehetnék itt Bart tömlöcében, legfeljebb számolgathatnám a svábbogarakat vagy megpróbálhatnám megtanítani őket beszélni és táncolni, de azt hiszem, inkább elmondom ezt a történetet. Bár én, az írástudó, tudom jól, nincs nehezebb, mint a történetmondás. Annál talán még a svábbogarak beszélni tanítása is… - na de hagyjuk a maszlagot. Halljuk a mesét, mert azzá lett a valóság, a valóságunk, édes kis vérszívóm: mesévé.
Tényleg úgy emlékszem arra a régi-régi nyárra, mintha tegnap lett volna. Vagy mintha ma lenne, most élném, nem itt gubbasztanék Bart penészes szalmazsákján, a cella sarkában, hanem most ülnék fel a lovamra, a szürkére, abban a nyári alkonyatban, amikor először megláttalak. Nem voltam akkortájt túl boldog, igaz boldogtalan sem voltam, egy nagy boldogtalanságot vetkeztem le akkor épp magamról hosszú hónapok, sőt évek munkájával, már kibújtam a kabátból és az ingből, ki a nadrágból, már csak a sarum volt még rajtam, tényleg úgy éreztem azt a régi boldogtalanságot, mint amit a lábfején hord már csak az ember, néha le is rúgja magáról, de aztán mégis visszakéredzkedik időnként, mert hiányzik, szúrja az ember talpát a semmi, ami egy nagy boldogtalanságot követ. Igen, ilyen az ember, ha már boldog nem lehet, inkább akar lenni boldogtalan, mint semmilyen. Vagy csak én vagyok ilyen, ki tudja, de én ilyen vagyok, s akkor a világ is ilyen. De arról, hogy miért voltam egy nagy boldogtalanság után, most inkább nem beszélek, mert bármilyen lassan is, de telik az idő, eljön majd a hajnal, s eljön vele Bart, a hóhér is, Martin elé cipel, s ott nem lesz már időm beszélni, ott csak hallgathatom majd a nagy hasú okoskodását és ítéletét.
Fölültem hát a szürkére, hogy lovagolok egyet a határban, mert ezek a lovaglások igen jót tettek akkoriban a lelkemnek. Sétálni is szerettem, s merengeni séta közben, de a lovaglás az más volt, messzebbre vitt, s nemcsak a valóságos térben, hanem abban a belső térben is, ahol már csak a sarumat viseltem. Kilovagoltam hát, s elindultam a szürkén egy irányba, amit a többinél kevésbé ismertem. Szabad volt a délutánom, nyáron nincs iskola, a lurkók itt-ott, kicsapva a természetbe, vagy a szüleiknek segítettek a nyári munkákban, volt időm s kedvem is messzire menni. Falvakon lovagoltam át, s egyszer egy keresztúthoz értem, ahol a főútról elágazott egy mellékösvény. Gyászos kis ösvény volt, sáros, gazos rendezetlen, a szürke ösztönösen indult volna tovább a jó úton, s nekem is eszembe jutott a közismert mondás, amit az iskolában a sok többi okosság mellett a lurkóknak tanítunk, a „járt utat, járatlanért” című, aminek a lényege, hogy minél átlagosabb embereket neveljünk a lurkókból, meg ne próbáljanak letérni a jól kitaposott társadalmi ösvényekről, eszembe jutott, de rögtön bevillant a népmesék egyik fordulata, amikor a legkisebb királyfi vagy szegénylegény, az ösvény szempontjából mindegy, valaki szegény-e vagy gazdag, a három út közül a legrosszabbat választja, és a sok nehézség után aztán az vezet a boldogságához. Nos, boldogságot nem reméltem én a gizgazos ösvényem végén, különben is tele volt a hócipőm a boldogsággal, amit óhatatlan boldogtalanság követ, mint dorbézolást a macskajaj, de úgy gondoltam, mért ne induljak a két ismeretlen közül a kevésbé biztató felé, a biztató ismeretlenek mindeddig úgyis csak kiábrándulást tartogattak számomra. Elfordítottam hát a szürkét a főútról, s bár eleinte makacskodott, végül csak lépkedni kezdett a gazban. Így mentünk egy darabon, fák és bokrok között, miközben a növények simogattak vagy éppen karmoltak bennünket, már ahogy ez a növényeknek is sajátja. Aztán egyszerre véget ért az erdő, kinyílt a táj, mint az eszmélő ember szeme, s ott álltunk egy kápolna előtt. Alkonyról beszéltem a kezdet kezdetén, de valójában az alkony csak akkor bújt elő a délutánból, mint felhők mögül a hold, amikor mi a kápolna elé értünk. S tényleg olyan volt ez az alkony, ott az erdőből kibukkanva, a szemem elé táruló látvánnyal, mint ami egyszerre fény és árnyék, világosság és sötétség, mert az alkonyati fényekben a kápolna valami különös derengésben magasodott előttünk, mint a valóság fölé tornyosodó látomás. Ám az igazi látomás te voltál, amint ott ültél a kápolna lépcsején. Te voltál, tudom, noha csak egy pillanatra láttalak, mert ahogy a szürke lépkedni kezdett a kápolna felé, vagyis feléd: eltűntél. Eltűntél, mintha az alkony káprázata lettél volna, ahogy a szürkületben könnyen lát az ember bokrot anyókának vagy fát embernek, de tudom, hogy ott voltál, s hogy te voltál az. Soha nem felejtem el a hajadat, ami úgy hullámzott a feltámadó szélben, mintha hajfonataid megannyi kígyó lettek volna, s főként nem felejtem tekintetedet, melyben különös fény gyulladt, amint közeledni láttál, mely fény aztán rögtön kihunyt, mintha nem akarnál elijeszteni magadtól, s talán azért is tűntél el, hogy meg ne riadjak tőled időnek előtte, mert úgy gondoltad, nem jött még el az időnk. Pedig nem riadtam meg. Amikor szürkém odaért a lépcsőhöz, amely hűlt helyedet őrizte csak már, olyan csalódás nyilallt a szívembe, amit azelőtt csak egyszer éreztem talán, s ami szoros összefüggésben volt az imént emlegetett boldogtalansággal, amelyről most nem érek rá beszélni. Csalódást éreztem, fájdalmat, azt az érzést, amit az ember akkor érez, amikor rájön, hogy álmai nem egyazon anyagból vannak, mint a valóság. És ezt a csalódást éreztem egész úton hazafelé, egész éjjel, s aztán, valamelyest lanyhuló erővel, egészen addig a napig, amikor az iskolámban ott álltál a folyosón, és közölted velem, hogy tanulni akarsz tőlem, ki akarod tanulni a tanítói mesterséget.
