12.
Hagyjuk az ócska rémmeséket: a vámpír csókja olyan, mint bármely közönséges nőé, csak talán intenzívebb – de ez is nője, vámpírja válogatja. És az intenzitása is a vérszívó szándékától függ. Vannak tisztességes, komoly szándékú vérszívók, akik egy életben, sőt örökéletben gondolkodnak a gazdatesttel (hacsak közben véletlenül karót nem vernek a szívükbe), s azok úgy osztják be csókjuk intenzitását. Aztán vannak olyanok, akik mohók és felelőtlenek, se látnak, se hallanak vérszívás közben, és egy szuszra kiszívják a gazdatest vérét, aztán csodálkoznak, hogy használat után azonnal el kell dobniuk. De ezekkel ne foglalkozzunk, ez a vérszívófajzat legalja, a puszta ösztönlények. Meg egyébként is: nem foglalkozom én más vámpírokkal, valójában, mint felvilágosult írástudóhoz illik, nem is hiszek bennük, én csak a saját édes kis vérszívómban hiszek. De benne egész lelkemmel.
Egyszóval hagyjuk a dajkameséket kiszívott nyakú szerencsétlenekről, mint amilyen Boetius volt, a vadász, aki eltűnt egyszer az erdőben, nem került elő egy vadászat után, s amikor keresésére indultak, megtalálták egy barlangban, harapásnyomokkal a testén, főként az ütőerein, s karót vertek a szívébe, keresztet tettek a szájába, úgy temették el, hogy fel ne támadjon élőhalottként, s ki ne szívja mások vérét, de Peter, a pék így is látta egy éjjel a háza egyik ablakánál, amint be akart mászni, keresztül is szúrta egy kihegyezett péklapátnyéllel, de aztán kiderült, hogy csak a saját pékinasát szúrta keresztül, aki már hetek óta hágta titokban a feleségét, így aztán Peter számára végül is pozitívan végződött az egész vámpírhistória. Hagyjuk ezt. Vámpírok nincsenek, vagy, megengedem, esetleg vannak, köpök rájuk. Édes kis vérszívóm viszont van, és most más vérét szívja, s nem tudok köpni rá. De a szívét sem tudom keresztülszúrni karóval, hogy megmentsem a lelkét, nem és nem. Gyenge vagyok, tudom, szánalmas kis írástudó, nem tudok férfi lenni, s még túlságosan bennem él a vámpír, vagyis édes kis vérszívóm csókja ahhoz, hogy elfelejthessem. Mert ilyen a vámpír csókja: egy életre s főképp egy halálra szól. S ezt a csókot én a táborozás alatt ízleltem meg először.
Addig nem ismertem más csókot, mint az első feleségemét, a boszorkányét. Az első feleségem boszorkány, amolyan vérbeli, boszorkánytinccsel, fehér fürttel a fekete hajában. Hogy mit akar egy boszorkány a férfitól, nem tudom, máig sem tudtam meg, amikor már elhagyott. A vérszívó egyszerű eset, a boszorkány bonyolult. Nyilván akart tőlem valamit, s azt a valamit vagy elvette, vagy nem kapta meg, de az biztos, hogy úgy érezte, Martintól még inkább megkaphatja. Talán hatalmat akar a boszorkány, hatalmat az emberek felett, evilági hatalmat, amikor a mágia már nem elég. Talán. Nem tudom, nem is érdekel. Érdekelje Martint, aki még nem tudja, mi vár rá, de én már várom, ami rá vár, bár ki tudja, megérem-e, ki tudja, mit hoz a holnap reggel. Martin csak azt tudja, hogy megkapta az első feleségemet, s hogy nem azt kapta vele, amit akart. Ezért lett még kövérebb és még kopaszabb, ezért lett még igazságtalanabb bíró, mint amilyen volt, s főképp ezért gyűlöl kiengesztelhetetlenül engem. Mert hagytam, hogy elvegye a feleségemet. „Meg fogod ezt egyszer még köszönni nekem”, mondta akkor nagypofával Martin, s valóban megköszönöm, de neki már nem olyan nagy a pofája, hogy tiszta szívből fogadhassa a köszönésemet. Pedig még nem is tudja, mennyire halálos a boszorkány csókja, amikor a nyelv lehatol a torokba, s elzárja a légutat. Martin még nem tudja, hogy fog meghalni, én már igen – hacsak a végső csókig el nem viszi a szíve vagy egy agyvértolulás. De egyelőre még az első feleségemnek terve van Martinnal, még nem dugja le mélyen a torkába a nyelvét. Még nem. De mindennek eljön az ideje, ahogy eljön majd hamarosan a hajnal, s vele eljön Bart, a hóhér, hogy Martin elé hurcoljon.
