15.
Pironkodva vallom be ezt az eltévelyedésemet. Felvilágosult ember vagyok: tudom, hogy miként nincs más vérszívó, mint a feleségem, s boszorkány sincs, csak az első asszonykám, úgy ördög sincs. Csak Martin – tehetné hozzá valaki. S valóban: amikor elvette az első feleségemet, tébolyomban, fájdalmamban, alkoholmámoromban ördögnek hittem – holott csak ember. Esendő, de nem szánandó ember, aki hatalomhoz jutott, s hatalmában kiélheti mindazt a silányságot, ami a legtöbb emberben ott rejtezik mint lehetőség, csak gyávaságból, ügyetlenségből, mulyaságból s főként mert nincs hozzá hatalmuk, nem tudják kiélni. Ember: ördög a neved, ördög: ember a neved, s mindkettőtöké Martin, a nagyhasú. Martin nem ördög, csak volt elég gátlástalanság és romlottság benne s főként volt hatalma hozzá, hogy megvalósítsa velem azt, amit az ördögnek kellett volna. Vagyis, hogy megvegye a lelkemet. Megvegye a lelkemet, s elvigye feleség formájában.
Ezt tette velem Martin, a nagyhasú, Martin, az ember. S hogy miként tette? Elmesélem. Úgysincs senki, aki meghallgassa, s aztán fölálljon mellőlem, ha már rám unt vagy elfogyott a kupájából az árpalé, és messze még a hajnal, Martin még ott fetreng hatalmas, faragott ágyán az első feleségemet vagy az írnokocskát ölelve és zsírosakat horkantva (bármennyire fáj is, van valami groteszk módon felvidító a látomásban, hogy ott fekszik Martin, az írnokocska, aki Martint a hátsójával is szolgálja, s a két feleségem, a vérszívó s a boszorkány, akik a két – vagy inkább másfél – férfit a hatalmukban tartják) és Bart, a hóhér is még csak most fordul a másik oldalára, s minden bizonnyal akasztással, tán az enyémmel, álmodik.
Most már elmondhatom, mit szégyelljek rajta Bart tömlöcében, s egyébként is tudja mindenki a városban: én voltam Martin előző írnoka. Tanítóból lettem írnokká, s tettem meg, vagyis tetettem meg Martinnal tanítónak egy tejfelesszájú kölyköt, aki írni-olvasni alig tudott, s mindezt csak azért, hogy Martin mellett élvezhessem mindazt, ami a hatalomból számomra-csurrant cseppent – márpedig sok minden csurrant-cseppent, amíg Martinnak terve volt velem. S mi volt ez a terv? Csupán az első feleségem megszerzése? Nem hiszem. Kellettem Martinnak, mert érzett bennem valamit, mint az ördög egy tudásvágyó bölcsben. Kellettem neki, az írástudásom is kellett, de más is talán, s a feleségem megszerzése már a büntetés része volt, amellyel azonban nem Martin büntetett, kisebb fiú ő annál, még ha nagyfiúnak hiszi is magát, nem Martin…- hanem ki? Ha lenne hitem, tudnám a választ. Hitem nincs, elhagyott, s bár félem az Urat, nem hiszek benne. Nem hiszem, hogy így büntetne. Akkor ki? Csend van, némaság, csak a nedvesség csepeg a tömlöc faláról. Nincs mögötte tán senki-semmi, csak büntetés van, önmagában. S a büntetés nem is az, hogy Martin elvitte az első feleségemet, hanem hogy a másodikat is elvitte. Nem ő vitte el személy szerint, de ha nincs Martin, nincs az eseményeknek az a láncolata, amely az életemet romba döntötte. Bár tartok tőle, ha nincs Martin, akkor a bennem lakó Martin döntött volna romba. Mindenkiben lakik Martin, csak az a kérdés, bírunk-e vele. Én nem bírtam. S ennek nemcsak az a következménye, hogy két feleségem is elhagyott, hanem az, hogy ez a két feleség, a boszorkány s a vámpír, életem része lett. Mert az elhagyás mindig a találkozással kezdődik, ahogy az élettel a halál.
