A negyvenéves férfi

Volt egy férfi, aki addig tartott ki a felesége mellett, amíg az élt. Mármint mással. Mert addig is kitartott mellette, amíg vele élt, de az nem volt nagy kunszt. Vagy mégis? Az volt a nagyobb? Ki tudja. Mindenesetre kitartott mellette, amíg vele, s amíg nem. De aztán eljött az Utolsó Ítélet. Az a bizonyos nap, amit a Fővárosi Ítélőszéken tart egy bizonyos tisztességben, de legfőképp teremtésfrusztrációban megőszült bíró, a legeslegfelsőbb bíróság elnöke, aki kihirdette, hogy hiába kitartás meg egyéb dőreségek, az asszony bizony másé. (Mert ilyenek ezek az asszonyok: mindig a máséik, a leginkább talán akkor, amikor a sajátjainknak tudjuk őket.) Nos, akkor aztán lett égszakadás és földindulás, de legfőképp bontási határozat. S attól kezdve a férfi hiába is próbált kitartani, jogilag ellehetetlenítették. Úgyhogy magányos kitartóként halt meg valahol a római parton, vagy attól kicsit lejjebb, a nagy folyóban - hogy aztán tetemét a víz vesse partra a Margit-sziget egyik kies lapályán. Ott aztán osztálykiránduló gyermekek találták meg, biológia szakosok, akik gyorsan kipreparálták a talált testet ("egy talált test kipreparálása"), majd hazavitték egy vidéki kisvárosba, s azóta is ott van a biológia-szertárban, ha ugyan a preparálás még kitart. No de nem tart ki. Ha a preparálás kitartott volna, az én mesém is tovább tartott volna.