20.
Amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell. S beszélek is, mert hallgatni nem tudok. Kuporgok a cella sarkában, a penészes szalmán, várom a hajnalt, várom Bartot, jöjjön értem, hurcoljon Martin elé, ahol majd a sunyi kis írnokocska, akit asszonyom most használ, kuncoghat a markába, hogy jól megjártam, kellett nekem kikezdeni vele, pedig én egyvalakivel kezdtem csupán bármit is, édes kis vérszívómmal, mindenki más jelentéktelen. Nem engem visz majd Bart, a hóhér, nem engem ítél majd el Martin, a nagy hasú bíró, nem rajtam röhög majd a szájtáti csőcselék, élén a szánalmas kis írnokocskával, az nem én leszek, én, az valaki más. Én az följött egykor, ezer éve, ezer év után a kút mélyéről, följött, mert fölhúzta magát a hajánál fogva, kilépett a kútkávára, szétnézett a világon és élni kezdte az életét. Nem elszenvedni, amit addig tett, hanem élni. És akkor végre telt is az idő, nem csak múlt, s ő is telt vele, s ahogy eltelt néhány hónap, Én kilovagolt a városszéli mezőkre egy nyári alkonyatkor, majd egy erdei ösvényre tért, utána pedig elért egy kápolnához, és a kápolna lépcsején megpillantott valakit. S attól kezdve lett Énből igazán az az Én, aki én vagyok, s akivel nem kezdhet semmit holmi hóhér, holmi bíró, holmi csőcselék – mert megalázhatják, megbüntethetik, kerékbe törhetik, élete már nem az övé, s ily módon el sem lehet venni tőle. Az életemet csak édes kis vérszívómtól lehet visszavenni, ám ő hiába él immár mással, az életemre még mindig és végérvényesen igényt tart.
Anna beköltözött hozzám, nem sokkal a folyóparti táborozás után. Hozta a cuccait, ami nem volt sok, csak a látszat kedvéért volt az egész, a vámpírnak mindene megvan, de nem útitáskákban hordja magával. Beköltözött hozzám, a házamba, s onnét fogva együtt jártunk az iskolába, tanítani, Anna pedig tanulni a tanítómesterséget, holott nem volt mit tanulnia tőlem, jobban tudott nálam mindent, ahogy az egy tehetséges vérszívóhoz illik – egy valamit akart nem megtanulni, hanem megszerezni tőlem: az élményeimet. Mert hiába tudott mindent, nem tudta, milyen tanítónak lenni. És Anna, aki – ma már tudom – szívta már vérét s főként élményeit mindenfajta írástudónak - tanítónak, előttem, még soha. Ezt a szánalmas élményt akarta megszerezni magának, mert nincs szánalmasabb a tanítói létnél, aki úgy tesz, mintha átadná tudását a lurkóknak, holott csak kapni akar tőlük: energiát, fiatalságot, életkedvet, élményeket. Bevallhatom: vámpír vagyok én is – miként vámpír minden ember, aki nem tud egymaga élni, s mástól akarja megszerezni, ami az életéhez kell. Vámpír minden férj és minden feleség, minden apa, minden anya, sőt minden gyermek. Minden élőlény élősködik egy más élőlényen, mert féli a létezést. Egyvalaki van a környezetemben, aki nem élősködik máson: a Remete, aki azért bújt el az erdő mélyére, mert rájött, hogy amit addig tett, nem volt más mint élősködés, vérszívás. Azóta azt mondja, hogy az sem jobb, amit most tesz, mert nem más, mint élősködés a Teremtőn, a Világ Urán, mert aki él, nem tud nem élősködni. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy édes kis vérszívóm szívta a véremet, a létezésemet, de én is szívtam az övét, mert hiába jöttem föl a kútból, hiába hittem azt, hogy már a magam életét élem: szükségem volt valakire, hogy ne legyek egyedül. Szükségem volt a lurkókra az iskolában, és aztán szükségem volt Annára, szükségem volt arra, hogy szívja a vérem, s hogy szívjam a vérét.
